"Na, szép kicsi slamasztika mondhatom!" Az is lehetett valóban, mivel egyelőre az orráig se látott, mindössze csak azt állapíthatta meg, hogy egy alig öt lépés hosszú és körülbelül ugyanennyi széles helyiségben van, melynek mennyezetét a homály miatt nem látta, és lábujjhegyre állva, teljesen kinyújtózva, sőt ugrálva sem érhette el (a falak feltehetően téglából voltak, ammennyire tapogatózással megállapíthatta a homályban).

"Nagyszerű... immár biztosra vehető, hogy a plafon két méter kilencvennyolc centiméternél magasabb..." 'Fölöttébb hasznos információ, kedvesem!' "Kedves vagy sem, ez VAN." 'S mi VAN még, kedves?' "Jó kérdés... leghamarabb meg fogok bolondulni." 'Szép kilátások, igazán szépek.' "Aha, én is pontosan erre gondoltam." Mindig is rettegett a bezártságtól. A túl nagy térben elveszettnek érezte magát, de a túl kicsi szobák ezzel szemben valósággal irritálták. Egészen pontosan (ez nála milliméternyi pontosságot jelentett) nem tudta volna megfogalmazni miért. Talán mert nem szeretett egyedül lenni saját magával, bár ezt félt beismerni. "Az a jó a skizofréniában, hogy nincs egyedül az ember." - gondolta néha félig tréfásan. Persze, és mi a jó abban, hogy sosem lehet egyedül valaki? Erre a banális kérdésre nem tudott volna felelni; tudatosan fel sem tette. És ezért félt a sötétségtől. Túlságosan "érzi" saját magát, a jelenlétét. Minden gondja-baja ezerszeres erővel tör fel. 'És... MEGKÍSÉRTELEK!' "Kísértesz, kísértesz, jaj de félek." 'Micsoda válasz! Hát persze, hogy félsz. Ezért is vagy itt... Velem. Édes...' Ilyenkor esküdni mert volna, hogy titokzatos, sokértelmű mosolyra húzódnak azok a csacsogó kis ajkak. 'Mint a Mona Lisaé, igaz, édes?' "Azért nem annyira vértelen (és kétségkívül érzéki)." 'Á, igazán..?' Most nevetett. Tiszta szívbol, csilingelőn. 'Sőt még simogatón is, úgy-e? Ilyet se mondtál nekem a hosszú-hosszú kezdete-nincs kapcsolatunk alatt. Tán csak nem szerelmes vagy, kedvesem?' Alig tudott szóhoz jutni. "Azt hiszem..." 'És rettegsz is tőlem. Nem tévedek, így van-e?' "Miért kérdezed, ha úgyis tudod?" 'Sosem tudtam leplezni a teátrális hajlamomat. És különben is...' "Ezért is imádlak." Újabb nevetés. 'Nicsak, te imádsz is valakit saját magadon kívül? Óó, nem kell így felveszni, édes, öli az agysejteket.' "Tudom." - morogta. 'Jaj, bocsánat, elfelejtettem, kedves.'
Időközben a homály egyre ritkult. Valahonnan felülről fény szűrődött be. Hirtelen felpillantott. Messze fent, elérhetetlen magasságban a szürkülő, felhőtlen égbolt egy négyszöge látszott. Egy kürtő-szerű tér. Kis alaprajzi méretek és ehhez képest hatalmas magasság. Meditációra alkalmas hely.
'Hát igen. Szép kis kémény. Arbeit macht frei.' "Abbiza." És négyzetes, minden racionális alapja a négyzet. 'Hajrá... Már csak szépen kényelembe kell helyezd magad a stabilitás középpontjába (ez lenne az átlók metszéspontja), elképzeld, hogy a négy oldal a négy égtáj felé néz, te éppen Kelet felé fordulsz, és máris közeledsz a transzcendenshez.' "Nem, nem, mégis jó lesz egy aprócska kis módosítást eszközölni. A Keletet meghagyom, leterítek egy szonyeget, letérdelek, és szépen kezdem, hogy: Allah akbar!" 'Szép gondolat... És azt hiszed, hogy ez segít rajtad, kedves?' "Nekem már mindegy, rajtam immár nem segít senki." 'Különben is a négyzet az emberi mikrokozmoszt jelenti, édes.' "Keleten igen, Nyugaton nem." 'Kelet-Nyugat, kifelé-befelé, fel-le, ez nem egyértelmű. És különben is, Kelet felé fordulsz... Hol itt a probléma, édes?' " Több kisebb problémácska akad. Először is, fingom sincs, hogy merre van Kelet. Nincsen szőnyegem, meg sokat nem érek azzal a négyzetes mikrokozmosszal se." 'Perszeee... Neked máris ötágú Aranyhajnalcsillag kellene, mi?' "Hogyne, a felső csúcsból indítva." 'Az szellemidézést jelent, édes.' "Megidéztelek én már téged, az elég lesz erre az életre." Ismét az az édes, elbűvölő mosoly. 'Megidéztél... egyre érdekesebb kifejezéseket használsz, kedves. Máskülönben mióta hiszel a reinkarnációban? Kelet meg arra van...'

Csakugyan, a kürtő (feltehetően) nyugati falán egy fénysáv egyre lennebb és lennebb húzódott. Ahogy az ég színe piszkos szürkéből kékes szürkébe, majd makulátlan kékre váltott, a fénysáv is fokozatosan vérvörösből narancsvörösbe ment át, és egyre színtelenedett. "Tégla... honnan sejtettem, hogy ez a fal téglából van?" 'Másfeles téglafal, harminchét egész öt centi, jó hőszigetelő, és ráadásul még tartófal is.' "Na, mi az, szerepcsere, édes?" 'Már udvarolsz, kedvesem?' "Felesleges, úgysem hagysz el soha." 'Fájdalom, édes, de el kell válnunk... nem, ne is kérdezz semmit. A magamfajta vámpíroknak van egy érdekes tulajdonsága...' "Nem bírják a napot." 'Pontosan. De mielőtt elpusztulok, énekelek egy kis dalocskát. Igaz, nem saját szerzemény, de annyi baj legyen.' Később, félálomban egyre csak a dal egy sora zúgott fájdalmasan koponyája egyik eldugott rekeszében.

"Another brick in the wall"

Aztán elaludt. Álmában homályos képeket látott. Ágyékkötős munkásokat, akik sarat dagasztottak, és formáka öntötték. Volt a közelükben egy ember is, aki leginkább munkafelügyelő lehetett. Valami idegen nyelven értekeztek egymás között, mindössze egy kifejezés maradt meg emlékezetében: Báb`ilu. Késobb egész mezőket látott, tele téglákkal, amelyeket száradni tettek ki a napra. A nap aszaló sugarainak hatása megdöbbentően reálisnak tetszett, és akárhogy is fordult, érezte bőrén a forróságot. Résnyire kinyitotta szemét. Egy ágyon feküdt, világos kórházszobában (vagy legalábbis így gondolta), a nap pontosan rásütött. "Nem tudnám eldönteni, mikor álmodtam, azt sem, hogy ébren vagyok-e egyáltalán. De hatmilliárd téglából szép kis vityillót lehet építeni. Ki tudja... talán az a kémény is annyiból lehetett. A falak vastagságát nem tudhatom."

"The sun cut my eyes like a dropblade"

"Miért nem szeretem a felkelő napot? Talán... túlságosan élesek lesznek a tárgyak és emberek körvonalai. Túlságosan 'valósak', mérhetők - vagy nem is. Lassan kezdek belefáradni a méricskélésbe, néha nem is mérhetők. Néha még a téglák sem... a 'selejtes' téglák sem." Ismét elaludt, ami merőben szokatlan dolog volt nála fényes nappal. "Jól viseli a kezelést, főorvos úr. Bírja a gyógyszereket és nyugtatókat is. Ezek szerint van remény, nem igaz?" "Reméljük a legjobbakat... Ezek a gyógyszerek még csak nemrég voltak kikísérletezve, ezért aggódtam kicsit, de ahogy látom, erre semmi ok. Meg fog gyógyulni." Gyöngyöző kacagást hallott. 'Igazán, kedvesem?'