Csak ült az asztalnál, és meredt a szemközti makulátlanul fehérre meszelt falra. Üres volt; üres fehér fal, üres szoba, üres hangok, üres szagok, üres tapintás; kéz, amint a semmit markolássza...

Lassan lélegzett... Nehezen, kínosan. Hallotta tüdejében sípolni a levegőt. "Nincs már sok hátra..." gondolta "csak ne fájna ennyire..." Ködfátyol ereszkedett szemére a fájdalomtól, szertefutottak a szoba vonalai az üresség fojtogató szorításából. Előbb csak alig észrevehető remegés futott végig a szabályos, egymást derékszögben metsző vonalakon, akárha meleg levegőn keresztül nézne a távolba, aztán egyre inkább torzult formákat teremtett érzékeinek játéka. Végül hullámzani kezdett a tér körülötte.

"Mint egy hajlékony üvegablak... Üvegtükör... Üvegfátyol... Látom benne valamikori önmagam... Ősz volt... levélhullás... Levél táncolt alá a légben, puhán, nesztelenül. Leheletfinom érintése újra kelmeszerű redőkbe gyűrte az üvegtükör lapját; feloldódtak alakjának homályos foltjai. Az üvegfátyol hullámai azonban nem csillapodtak, hanem egyre erősödtek, közelebb, majd távolabb kerültek; megérintették, simogatták, megpaskolták, arcul ütötték, hátravetették, ránehezedtek, húzták magukkal egyre vadabb örvényekbe, mint valami láthatatlan, delejes erő. "Mágneshegy!" hasított fülébe a kiáltás. Nem is kiáltás volt az, sokkal inkább sikoly. Kétségbeesett és reménytelen... A halál sikolya: felkapta a szél és messzire vitte... tenger hullámain tovacikázott, felröppent az égbe, tovatűnt a Napban, lecsapódott a felhőkben, leesett az esővel, lecsorgott a ház tetején az ereszcsatornába, az eső illatával bejutott a szobába, végigvánszorgott a hörgőkön, belesett a kínlódó alveolusokba, hogy aztán egy köhögési rohammal újra előtörjön, utoljára, elhalón, a fehér falnak ütközve, otthagyván pasztellszínű, impresszionista festményre emlékeztető nyomát.

"Emlékszem... valaha rég... ilyen kép volt a szobámban az ágyam fölé akasztva... Mindig azt néztem, ha apu mesét olvasott... A Szinbád-történetek voltak a legszebbek... lenyűgöző meseszövés... fekete szellemek, rukmadár, ismeretlen tengerek, viharok, Mágneshegy... fekete Mágneshegy..." "Valaha rég..." "Csábított a mesés Kelet... a fűszeres Kelet... a misztikus Kelet; az ezerarcú Kelet..." "Emlékszem... Emlékszem... a füstölők illatára, az átszellemült mosolyra a Buddha-arcon, a koponyacsörgők sajátos hangjára, a füsttel belélegzett gyönyörre, valóságtól elszakadt, felbugyogó illúziókra... átláttam az anyagon: kövön, húson, velőig vágott tekintetem; alámerültem saját vérembe; felvillanó kellemes érzetként szédültem saját elmémbe, hogy idegpályáimon tovatáncoljak, megrezzenve legmélyebb, alattomosan lappangó állati ösztöneimet... Saját tenyeremben tartottam elő anyagomat... Lassan oldódtam semmivé a Semmiben. Anyagom elenyészett, átláttam magamon.

Meddig lehettem ilyen állapotban, Sehol? Nem emlékszem... Újra testet kaptam. Újra összeraktak, és zuhantam a valóság felé... Ott voltam a csupasz földön. Megint mintha hallottam volna távolról a csörgők hangját, ám az illatot sokkal gyengébbnek éreztem: mintha egy másik valóságból szűrődött volna át a világ falán, az általam ütött résen." "Testem odalapított a padlóhoz: szinte fulladoztam a kimerültségtől; minden levegővételkor úgy éreztem: ez talán az utolsó lesz..." "Sötét, fojtó gőzként ölelt magába az öntudatlan, álomnélküli ájulás." "Most itt vagyok... Tudom: fogva tart a fekete Mágneshegy..."

Csak ült az asztalnál, és bámulta a falon függő festményt. Üres volt; üres szoba, üres asztal, üres szagok, üres hangok, üres tapintás, üres, kihunyt pipa, üres test; szellemkéz, amint a semmit markolássza... Emlékszem... Valaha rég...