Fáradó vándor-társam,
fogóddzunk össze szépen!
Szívünk és lábunk egyformán sebes.
Ha én hullanék,
tartsd alám karod,
Tovább menni csak úgy lesz érdemes,
ha erős a másik,
mikor a gyönge csügged.
Takaród leszek én, ha hűvös éj lehull,
S úgy érzed: erőd-fölötti
az út, mit járni kell,
-- én megyek melletted fáradatlanul.

Szomorú vándor-társam,
nevessünk minden órán!
Hisz végtelen szép a fák-lakta vidék,
Bókolva minket köszönt
nap, virág, bokor,
Hidd el, miénk a csillagporos ég,
ha mindeneken
megosztozunk szépen.
Az ember naponta új mosolyt tanul,
S ha arcodat gyűri milliónyi gond,
-- én örülni tanítlak fáradatlanul.

Ne bántsuk egymást,
társam a hosszú útban!
Egyek vagyunk: négy szem, két fej -- egy szív.
Közös gondolat,
ugyanaz a lépés.
S a végtelenség minket egyre hív,
-- hát menni kell tovább!
Nevetve-sírva: boldogan.
Harmat ha símogat, bogáncs horga szúr:
Erőnk kettévágott,
egymásra-lelt erő,
-- ha egymásba fogódzunk fáradatlanul.