A gyermekkori kút mélyében láttam
a csend lényegét: fogyó fényt az árnyban.

Láttam, s nem tudtam akkor még: ez lényeg,
s élet-kutak végső csendtől szegények.

Bodzabokron, fehér virágvilágban
tört madárhang sírdogált egymagában,

de lepke szállt, s szikrássziporkás barna
szárnyával e csöpp hangot eltakarta,

ám máris légbe lobbant át a szárnya,
s a hang önmagát visszasírdogálta.

A kútban olykor fénnyel árny vitázott:
jönnek-e új s új vödörcsobbanások?

Tyúkkárálás robbant.Kakashang lángolt,
s kerítéshatár-túlról másik átszólt.

A kútba néztem: veszejtő tükörbe.
Bogárhalál hullt fényesedő csöndre,

s arany rovarszem lengett rá az árnyra:
titok-pontját a víz magábazárta.

Megsejtettem: az árnyban, fényben minden
hangtalan sír, akár anyag a szívben,

agyban, testben, s futó idő-erekben
könnycsepp csillog, ismerős ismeretlen,

csillog, elcsillog, s földi-égi kútban
máris semmibe elgyűrűző bú van.

Tyúkkárálás robbant.Kakashang lángolt.
S a kisgyermekben keringő világ volt:

lobbanó lepkék csodálkozó szárnya,
a nyíló bodza fehér hó-virága,

virágtél, álmos nyárelőre ömlő,
tükrös kútcsend, felejtőn nem felejtő,

fecskés sötétkék, kút mélyére néző
felhőpillantás, mely akkor már késő,

szóval világ, szépség-hittel hitetlen,
elveszejtett, - de még most is szívemben,

most is szívemben, siető színekben,
s szépsége ismerősen ismeretlen,

s könnycseppje is, nagyít, kicsinyít, láttat
fentit, lentit nem kímélő varázslat.

(2009)