Az öltöző steril, vegyszerszagába valami édes keveredett, valami régi ismerős illat. Amint lecsukta a szemét egy virágos réten találta magát, a nap sütött, a friss szellő cirógatta és a múlt ölelte.
Elhessegette a káprázatot, mely oly makacsul küzdött a száműzetés ellen.
Szerette volna nem észrevenni a szekrénye előtt szivárványszínben pompázó liliom csokrot, de nem tudta megtenni. Kivette a virágok közöl a levelet, melyre jól ismert betűkkel írták a nevét.
Az üzenet rövid volt, lényegre törő.
Találkozzunk.
Délután hatkor a kávézóban.
Várni foglak:
Gabriel
Egy hét telt el azóta, hogy összefutottak, egy hete szakadt fel a jól elrejtet, gyógyulófélben lévő seb. Az utóbbi időben étvágytalanság gyötörte, szétszórttá vált, a gondolatai sokszor messze jártak, és amikor egyedül volt alig tudta visszatartani a folyton rátörő zokogást.
Nem akart vele találkozni, mégis mindennél jobban vágyott a látására. Az esze ellenkezett a szíve őrjöngött, követelt.
Régen képes volt kockáztatni érte, felborítani az életét egy múló pillanatért. De most már nem, mert még egyszer nem élné túl az elvesztését. Inkább marad süket, vak és hazudik továbbra is a világnak, önmagának.
A végén nem csak egy szerepet fog játszani, hanem azzá válik. Pár év múlva szeretni fogja teljes szívéből Nathant, s talán egyszer megtanul felejteni.

A kávéház a jól megszokott fényeivel hívogatta, csalogatta. Már látni is jól esett a régi törzshelyét, amolyan keserédes érzést váltott ki benne. Szeretett volna bemenni, leülni, nosztalgiázni, találkozni vele. De ezzel lerombolt volna mindent, amit eddig felépített, és már nem volt ereje újra elölről kezdeni.
Reggelente Nath karjai közt ébredt. S ha néhány órára nem hallott felőle nem aggódott, biztos alapokon feküdt a jövője.
Hiányzott az izgalom, kaland az új életéből, talán kicsit monoton lett, de boldog volt.
Nem is igazán értette, mit keresett ott. Csak sétálni indult, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét, aztán mire feleszmélt ismerős környéken járt.
Hat óra múlt pár perccel, még vetett egy utolsó pillantást az épületre, tett a bejárat felé egy lépést, de végül nehéz szívvel haza indult.
Nem nézett hátra, így nem láthatta az egyik közeli kapubejáróból kilépő alakot, aki csalódottan figyelte lassan eltűnő körvonalát.

- Kérlek légy türelmes.
- De még meddig?
- Nem sokáig, ígérem. És akkor ugyan olyan lesz minden, mint régen.
- Fél éve is ezt mondtad.
- Értsd meg nekem se jó így, de más lehetőség nincs.
- Tudom. Csak lassan beleőrülök, mert elveszthetlek. Félek ennek sose lesz vége.
Gabriel óvatosan átölelte, szeretett volna valami biztatót mondani, hogy tartsa még a reményt kedvesében. De érezte a szavakban az igazságot, már ő se hitte a mindeddig hamis alkukat.
Hát hagyta, hogy a könnyek átitassák az ingjét.
Ő nem engedhette meg magának a gyengeséget, a kételyt, bár tisztába volt vele, ha ez így folytatódik, el kell hagyja azt, aki a legfontosabb számára.

- Merre jártál? – szegezte neki a kérdést kissé idegesen Nath. – Órák óta nem vagy elérhető, nem voltál itt, amikor hazajöttem, nem vetted fel a telefonod. Halálra aggódtam magam.
- Bocsáss meg, - hangja színtelen volt, hűvös és rideg - itthon hagytam a mobilom. Sétáltam egyet.
- Órákon keresztül?
- Kellemes az idő odakint – tért ki a válasz elöl, nem törődve a férfi kétkedő, féltékeny tekintetével.
- Mi van mostanában veled? Mintha kicseréltek volna! Mi történt? – az eddig sose hallott dühös, követelőző hangnem kizökkentette erőltetett nyugalmából, sós cseppek jelentek meg a szemében, a száj megremegett. - Mi a baj? Mért sírsz? – ölelte át megenyhülve kedvese.
- Semmi, – szipogta álszent, igaz-hazug szavait – semmi, csak nagyon szeretlek.
Hűvös, elégedett érintések követték színt vallását. Hagyta, mint mindig, örömet akart szerezni, mert a párjának jó volt. Megjátszotta az élvezetet, a vonzódást, teljesítette asszonyi kötelességét.

Apró puszikat adott a nyakára, harapdálta a fülét, beletúrt a hajába, az egyre lassuló levegővételből tudta, hogy jó úton halad. Ujjai lejjebb vándoroltak, táncot jártak a belső combon, majd felfedező útra indultak.
Erős kezek ragadták meg, húzták közelebb.
- Bűnbe viszel – hallotta Gabriel hangját, de válaszolni már nem tudott a csókok áradatától.
Az asztalra tett könyvek hangos puffanással kerültek a földre, felült a bútorra. A ruhái egy perc alatt a szoba különböző pontjain teremtek.
Kitárulkozva, szemérmetlenül várta, követelte vágya beteljesülését. Miközben a férfi megemelte a csípőjét, ő körbe fonta a lábaival.
Hosszú, végtelen percekig szerették, birtokolták egymást.

Távolról észrevette a kapu előtt várakozó férfit, nem tudta elkerülni, nem is akarta igazán.
Óvatos, lassú léptekkel közeledett. Fejében számtalanszor lejátszotta a beszélgetésüket, szilárdan eltökélte, hogy nem enged a csábításnak, a kérésnek, és elküldi.
De amikor közel ért hozzá minden magabiztossága szertefoszlott, legszívesebben elfutott volna minél messzebb, mégis minél közelebb. Vágyott a magányos ölelésre, a perzselő harmóniára, a nyugalmas kalandra. Félt tőle, mert tulajdonában volt a börtönkulcsa, csak még nem jött rá miként használhatja.
- Nem jöttél el tegnap – a köszönés elmaradt.
- Neked is, szia. Sajnos dolgom akadt. – jelentette ki megbánóan.
- Értem, akkor talán ma?
- Nem lehet – Menj el, kérlek. Menj! – Vacsorára vagyok hivatalos.
- Nem baj. Várni foglak. Minden nap…

- Nehéz lesz, keveset fogunk tudni találkozni, beszélni, de igyekszek majd mindent elkövetni, hogy hetente egyszer lássalak.
A nő csöndben hallgatta szerelme szavait, nem akart hinni neki, annyira egyszerűbb lett volna. De tudta nem hazudik, hogy kegyetlen idők fognak rájuk várni.
Erősnek kell lennie, talán erősebbnek, mint amire képes. Szigetté kell váljon egy viharos tengeren, ahova nyugodt szívvel megy a tengerész, mert védelmet nyújt. Társai vesztett oszlopnak, mely biztosan tartja karcsú derekával, az összeomlás szélén lévő házat.
- Pár hónap lesz csupán…