Éjszaka volt. Sötét éjszaka. A nap már jó ideje lement. A várost befedte az éj bársony leple. Miután az emberek nyugovóra tértek, egy titokzatos lény éledezett, ki a fény birodalmán kívül él, távol minden hétköznapi dologtól. Testét hosszú, fekete palást fedi el ében öltözéke felett. Arca homályba vész, örök árnyékban él, a fényt régen látta, talán már el is feledte.
Régen sok társa volt, de mára teljesen egyedül maradt. Már csak rébuszokban beszél, oly régóta tengeti napjait magányosan. Bárki kérdezné, hogy milyen nap van vagy melyik év, nem tudna rá válaszolni. De ki kérdezné őt? Hisz senki se tud létezéséről, mert aki tudott, már régen halott.
Ma különleges nap van. Ez a hónap azon kivételes alkalma, mikor kisétál kastélyából. Amint a telihold fényében a csillagos ég alatt a mások számára zordnak tűnő, ám számára mindennél kedvesebb erdőben sétált éppen, valami zajt hallott. Amint odapillantott, egy világos dolgot látott elsuhanni. Hirtelen nem tudta, hogy csak a szeme káprázott vagy tényleg van ott valaki rajta kívül. Talán csak egy kóbor lidérc vagy, egy itt rekedt lélek tévedt ide és suhant tovább- gondolta magában. De nem. Egy lány fehér ruháját látta lebbenni. A köpenyes alakot e gyönyörű lényt látva valami különös érzés fogta el, melyet talán sosem érzett. A szépséges lény is észrevette, s közeledett felé. Hosszú ideig csak figyelték egymást, végül a lány törte meg a csendet.
-Gyere velem.- mondta, s elindult. Az árny meglepődve, némán követte őt, majd így szólt:
- Ki vagy? A nőalak azonban szótlanul haladt tovább.
Dracula tovább kérdezősködött:
-Mit keresel itt? Hogy kerültél ide?
-Idővel mindent megtudsz, s válaszolok. De most kövess.
-Hova? Merre megyünk? Hova viszel?
-Egy csendesebb helyre.
Dracula meghökkenve nézett, hiszen teljesen elhagyatott volt az erdő, amit már régen elfeledtek az emberek, hogy valaha létezett. Hosszú ideje mentek már némán a sűrű vadonban, mikor a lány megállt, s azt mondta:
-Ez a hely megfelelő lesz.
Az erdő közepén álltak egy magas sziklán, ahonnan be lehetett látni minden zeg-zugát. Leültek egymással szemben, s amint Dracula épp kérdésre nyitotta ajkát, a lány megszólalt.
-Mindjárt minden világos lesz előtted. Mindketten tudjuk, hogy régóta élsz magányban, egyedül emlékeiddel és gondolataiddal. Tudom, sokat gondolkodtál rajta, hogy már ideje lenne véget vetni ennek a félholt állapotnak. Tudd meg, eljött az idő, most minden kérdésedre választ kaphatsz, s megbékélhetsz.
-De mit is kérdezhetnék? Oly sok évszázada élek, rengeteg dolgot láttam és tapasztaltam. Láttam szörnyű háborúkat, embereket előbbre jutnii, amint a másikat eltapossák, sok viszályt, s harcot tapasztaltam, uralkodók jöttek-mentek, rendszerek változtak, de alapvetően semmi sem változott, hisz az ember mindig ugyanolyan nyomorult maradt. Bár egyenlőséget hirdet, uralkodni akar, békét hirdet, s közben haragot, harcot szít, ellenségét keblére öleli, míg barátját hátba döfi. E világ nem való nékem, ezért is élek elvonultan erdőmben.
-Tehát Te is látod. Akkor miért maradnál?
-Ezen még nem igazán gondolkodtam. Társam a magány, bölcsőm a tudás tára, s egy napon én is eltűnök, hiszen létrejöttöm pillanatában el lett döntve halálom. Régóta várom a sorstól, de tudom, hogy az idők végezetéig itt leszek, mikor már semmi se lesz, minden elpusztul körülöttem, szeretett erdőm, kastélyom, kis rejtekem, én még mindig itt leszek emlékéül e rút világnak, mert én leszek az utolsó, ami megszűnik létezni.
-Ki mondta, hogy itt kell maradnod? Valaki megparancsolta talán?
-Nem. Kezdetektől fogva tudom, hogy így kell lennie. Mikor átléptem e létállapotba, majd társaim sorra végeztek egymással, s utolsó egyede maradtam fajtámnak, tudtam, hogy én leszek az, ki emléket állít az embereknek, s a Földnek, a letűnt koroknak, s a múltnak, mivel csak én maradtam, ki képes elbeszélni a múltat, s a jövőben is élni fog. Hosszú életem során sok bölccsel találkoztam, rengeteg bölcseletet ismertem meg általuk, nagy tudásra tettem szert. Majdan, ha egy fejlettebb civilizáció létesül a Földön, én leszek az egyetlen, aki elmesélheti nekik, hogy azelőtt milyen volt e világ, kik és hogyan éltek itt. E feladatot hogy hagyhatnám csak úgy itt?
-Megértelek. De van megoldás. Te már sokat éltél, s szenvedtél, szolgálatod lejárt. Kiérdemelted a pihenést. Menj hát békével.
-Nem lehet. Hiszen akkor ki adná tovább, s halmozná az idők végezetéig a tudást? Én vagyok mára ez egyedüli, kinek minden tudás birtokában van.
-Tévedsz, hisz mindent lejegyeztél könyveidben, amit láttál, megismertél, gondoltál, éreztél.
Rengeteg ábrát, s rajzot készítettél írásaid mellé. S, ha létrehoznál egy utódot, ő tovább folytathatná munkád.
-Ha mindent tudsz, akkor hogy mondhatsz ilyet? Hiszen tisztában kell lenned vele, hogy nem lehet utódom.
-Tudom. De létrehozhatnál egyet.
-Hogyan?
-Ne játszd az ostobát. Mindketten tudjuk, hogy mire gondolok.
-Nem lehet. Nem tehetem. Senki se vállalná munkám, s átok lenne számára az örök élet.
-De. Van valaki, aki átvehetné feladatod. Valaki, aki képes lenne feldolgozni azt a temérdek információt. Valaki, akinek nem jelentene gondot a magány, mert hasonlóan gondolkodik, mint Te, és elítéli a társadalmat. Ő az erdő legmélyén él és létéről valóban senki nem tudott máig.
-Ki lenne az?
-Hát nem jöttél rá? Hisz most mondtam, hogy máig senki nem tudott létezéséről.
-Az nem lehet… Nem. Lehetetlen.
-Miért lenne az? Ő is árnyak közt él, társai az erdő, a fák, virágok, s a szél. Sokat mesél neki a világról kedves társa, ki nap, mint nap bejárja a világot, s titkait, ha akarná se tudná kifecsegni e barát, hisz nyelvét e lényen kívül senki sem érti.
-Hogy birtokolhat e halandó ily képességeket?
-Ő is, akárcsak Te fajtája utolsó, s egyben legkiemelkedőbb tagja. Ősei tudását birtokolja, mivel erejük révén képesek voltak átörökíteni minden tudást, mire az évszázadok során szert tettek az őket megelőző generációk.
-De, ha utódommá teszem, többé nem lesznek e fajnak sarjadékai.
-Emiatt ne aggódj. Ha lejárt az ideje, őt is felváltja valaki, ahogy most Téged ő. Engedd hát, hogy levegyem válladról e terhet, mit oly sok ideje cipelsz folyamatosan növelve azt.
-Nem tehetem. Túl gyenge vagy hozzá.
-Ne sérts meg, kérlek. Ne becsülj le e test miatt, s láss mögé. Láss a bensőmbe, s lásd meg szellemem nagyságát s erejét. Talán fel sem tudod fogni, de elég, ha érzed.
-Bocsáss meg, kérlek. Valóban méltó vagy e feladatra, s nálam ezerszer alkalmasabb. Már tudom miért fogott el egy számomra ismeretlen érzés, mikor megláttalak. Megbékélés és nyugalom áradt szét bennem, mit azelőtt sosem éreztem, vagy, ha mégis, már elfeledtem. Fel sem érek hozzád. Hiába élek szinte kezdetektől fogva, ily hatalommal még sosem találkoztam. Megteszem, amire kértél, s átruházom rád feladatom.
-Bölcsen döntöttél. Mielőtt távozol, még meg kell tenned egy dolgot.
-Tudom. Felkészültél rá? Egy kicsit fájni fog.
-Csináld!
Ekkor Dracula hátra simította a leány derékig leomló selymes haját, majd lassan közelített ajkaival nyaka felé. Mikor szája már majdnem a finom bőrhöz ért, kitárta, s hegyes fogai belemélyedtek a tiszta lény húsába, s szép lassan vérével együtt elfolyt belőle az élet.
Arca rezzenéstelen volt, s tekintete továbbra is nyugalmat, s elszántságot tükrözött.
Miután áldozatának minden csepp vérét kiszívta, várt.
A lány szép lassan éledt, bár arca sápadt volt. Immár ő is az éj birodalmához tartozik. Lelke nem hagyta el szelleme erejének köszönhetően.
Már csak egy-két csillag ragyogott az égen. Közeledett a pirkadat, s a búcsú pillanata. A megszabadított árny igazán hálás volt. Szavakra nem volt szükség, pillantásaik helyettesítették azokat. A lány búcsúzóul csak annyit mondott, hogy Vale! , majd távozott, s eltűnt a fák között.
A köpenyes alak pedig elindult birodalmában utolsó sétájára. Búcsúköre végeztével észrevette, hogy véget ért az éjszaka, s a felkelő nap sugarait nézve, szívében békességgel, tudván, hogy feladatát átvállalták szép lassan elérte, mire vágyott, s semmivé lett.
Porát szerteszórta a soknevű barát, ki mindeneknek tudója, s a leánynak elmesélte, hogyan lelte halált Dracula, kinek feladatát ő folytatja.