Beköszöntött az este. A nap alábukott a láthatárnak. Megkezdődött az esti szürkület. Már egy-két csillagot is látni. A családok megbeszélik a napi eseményeket, elfogyasztják vacsorájukat, majd az éjszakai szokásos napi teendők után nyugovóra térnek.
Most minden csendes. Alszik a város. Csak egy kis árva lélek virraszt még. Hallom halk erőlködéseit. Mindketten tudjuk, hogy hamarosan meglátogatja az, kinek látogatásától sokan tartanak, de senki sem kerülheti el. Az arctalan király, halk léptű mostoha közel jár már.
Az ártatlan lélek, ki még nem vétkezett, s alig ízlelte az életet, most megérzi a vég közeledtét. Szegény pára még nem jött rá, hogy semmit se tehet ellene. Még küzd, harcol, bár nincs értelme. Már csak a hattyú táncát járja el, még egy halk nyögést hallat utolsó erejéből,
s végleg elnémul. Többé már senki sem hallja édes hangját, nem látja őszinte, tiszta tekintetét,
nem simogatja selymes kis bundáját. Egy emlékképpé vált, mely idővel elhalványul, s talán emléke is szertefoszlik, s elvész a feledés mocsarában.
Mindent sötétség borít. Kicsiny lelkét észrevétlen megkaparintja az időtlen/ örök király, kinek nevét egyesek rettegik, mások sóváran kiáltják. Elérkezett hát a búcsú pillanata. De jaj, már késő, a fenség csendben elragadta lelkét. Már csak az üres test fölött hullathatom könnyeim, melyek árjának semmi sem szab gátat, megállíthatatlanul csordogálnak le szememből. Így hagyta el e földi létet, ki mindenkinél ártatlanabb és senki se tud róla, csak anyja siratja kicsinyét, s jómagam mindezt látva.