Olykor voltak hóünnep-reggelek,
s kertek dúsfehér keble remegett.

Olykor futott kis szürke estegér,
s esőcsepp koppant álom szélinél.

Olykor kelő nap vakított szobát,
s kinyíló kedvet fénye zengte át.

Olykor táskámba behuppant a gond,
s juhnyájazott az iskolakolomp.

Olykor nézett kíváncsi ablakág
irkákat, számtan-hieroglifát.

Olykor rigóhang füttykúpja alatt
ránkkacsintott cseresznyés pillanat.

Olykor zászlósor, megszokott-unott,
fellelkesedett, megvidámodott.

Olykor égig lendült a nyári tó,
s víz-ékszer villant, valótlan való.

Olykor erdős mélyzöld utunkba állt,
s bódult tücsök alkonyról muzsikált.

Olykor két szem kristálykék lányszemen
találgatta: milyen a szerelem?

Olykor egy aranyalma elgurult.
Hová, miért? Ma sem mondja a múlt.

Olykor az ősz, sárga levélvidék
hullatott barnán tükrös gesztenyét,

s e barnán két manócska nevetett:
- Együtt vagyunk mi: Lehet, Nem Lehet!

Olykor ijedt árny jött, s bár hallgatott,
de holdarcon át-átbújt arc, halott.

Olykor egy csillag mondott szép mesét,
s piros varázs olykor lélekhez ért.

Mindent mérj meg majd nagy mérlegeden,
még Nics-idő, ítélő szerelem!

Nem várhatlak meg, ezért rád hagyok
tájat, hűséget, álmot, csillagot:

volt-időt, mit törpécske emberek
csacskán mindmáig meg sem értenek.

(2009)