- Nem, nem, nem! - üvöltötte I.Hisztéria, Jólvan király legkisebb lánya. - Nem és nem! Nem eszem meg a tökfőzeléket! Egy frászt!
Az udvarhölgyek elszörnyülködtek. Hisztéria még a nyelvét is kinyújtotta szegény szakácsra, pedig Serpenyő, a főszakács igazán nem tehetett arról, hogy éppen ezt rendelték ebédnek.
Hortenzia, az első udvarhölgy a szája elé kapta a kezét ekkora illetlenség láttán.
A második udvarhölgy, Petúnia grófnő lévén érzékenyebb lelkű volt, majdnem elalélt.
- Ez szörnyű! Ez rettenetes! - csak az öreg király dünnyögte az orra alá, a szokásos Jól van, jól van-t.
Nem szeretett semmilyen vitát, ezért inkább mindent ráhagyott a lányára, aki így kénye-kedvére bánt az udvartartással.
Nagyrészt ennek volt köszönhető, hogy az alkalmazottak általában igen hamar - általában ki sem töltve a próbaidőt - megszöktek.
Emiatt azonban mind nehezebb volt személyzetet találni a kastélyba, és ez - meg I. Hisztéria kirohanásainak nyoma - meg is látszottak a kastélyon.
De térjünk vissza az ebédlőhöz, ahol ebben a pillanatban csattant egy tányér a falon.
- Én I. Hisztéria vagyok! - toporzékolt a felséges úrihölgy. - Azonnal követelem, hogy...
És ebben a pillanatban elment a hangja!
A királylány tovább óbégatott, de csak egyre vörösödő feje jelezte a pulykaméreg terjedését.
Egy darabig még tátogott, majd, miután a hangja nem tért vissza sarkon fordult, elsietett, és nagy dérrel-dúrral becsapta a szobája ajtaját.
Igen ám, de ezzel sem a királylány hangja, sem a helyzet nem változott nemhogy napestig, de még egy hétig sem.
Hiába jöttek a legtekintélyesebb honi és külhoni orvostudorok, és vizsgálták a királylányt, Hisztéria néma maradt.
A királylány kezdett megszeppenni.
Először fordult elő, hogy nem teljesült egy kívánsága.
Az öreg király is igyekezett mindent megtenni, ami erejéből telt, de hiába, a lánya meg se mukkant.
Csend borult a palotára.
Már rikácsolni sem tudott, csak mutogatott, ha szüksége volt valamire.
Egy nap vénséges vén anyókát vittek az öreg király elé.
- Csakugyan tudnál segíteni a lányomon? - kérdezte Jólvan király reménykedve.
- Azt még nem tudom,de megpróbálom.
Bevezették a királylány szobájába, ahol egy szomorúan üldögélő Hisztériát talált.
- Talán tudok írt a bajodra - mondta a néne, miután megnézte a királylány torkát.
De oda teljesen egyedül kell menned, helyetted nem mehet senki, és senkit nem vihetsz magaddal sem. Akármilyen nehézségbe is kerülsz neked kell túljutnod rajta!
A királylány bizonytalanul bólintott, hogy megértette. és másnap hajnalban kinyílt a kastély egy rég nem használt, pókhálós rozsdás ajtaja, és kisurrant belőle egy bő lebernyegbe öltözött árny.
Átjutott vízmosásokon. meredélyeken, erdőkön és réteken, kaszálókon és falvakon.
Egyre csak ment, ment tovább a célja felé töretlenül: kényeskedő gyomra éhét erdei gyümölcsök és lépes méz, szomját friss forrásvíz oltotta.
Néha-néha megkínálták jószívű napszámosok, amit Ő elfogadott.
Egy nap Hisztéria végre egy hatalmas kertben találta magát, ahol a fákról nem gyümölcsök, hanem hangok lógtak.
Volt ott mindenféle színű, gyönyörű melegpiros, bársonyos meggyszínű, fakó fehér, és sápadt, majdnem átlátszó.
Volt ott szerelmes suttogás, sikoly, artikulátlan üvöltés és ki tudja még mi minden...
A királylány először a vérpiros hanghoz lépett, mert az nagyon tetszett neki, de az nem az övé volt.
A szivárványszínű, a mélyzöld, a királykék, és a napsárga sem.
Már bejárta az egész tisztást, de a hangja csak nem akart előkerülni.
Hisztéria kezdett kétségbeesni: Hát ő már örökre néma marad? Ó, ha csak egy-egy rövidke mondatot mondhatna. Egy szót...
És akkor ott, a szomorúfűz tövében halkan elpityeregte magát.
Megértette, hogy a hangnak elege lett abból, hogy csak rikácsolnak rajta, pedig mennyi mindent lehetett volna vele tenni...
Dicsérni, bíztatni, elismerni....
Ahogy felnézett a szomorúfűzre, az ágai között meglátott összegabalyodva egy karcos fekete hangkupacot. Vagy inkább hangocskákat?
- Ti lennétek az én hangom?
- Igen - bólintottak amazok.
- De nekem sokkal szebb hangom van. Illetve volt.
(Majdnem hozzátette, hogy "Nekem az jár!", de rájött, hogy neki van a legkevesebb oka követelőznie).
- Namost jöjjünk így vissza, vagy ne jöjjünk? - kérdezték a hangok.
- Gyertek - bólintott az immár igen szerény Hisztéria, mire a hangok nagy üggyel-bajjal lemásztak a fáról, majd az utolsó ágról lepottyantak elé a fűbe.
A királylány lehajolt és óvatosan felvette a fekete gombócokat.
Hú, mennyi ronda szó volt benne! Brrrrrrrrrrrrrrrrr!
Hisztéria nagyot sóhajtott, majd kinyitotta a száját, csukott szemmel háromig számolt, majd ismét kinyitotta a szemeit.
A feketeség eltűnt.
Nézett jobbra, balra, még fel a fára is, de a hangok teljesen eltűntek.
- Jaj! - suttogta maga elé.
Jaj? Kimondtam? Dehát én... Dehát én... Köszönöm! - kiáltott fel hangosan és ekkor, mintha valami megpendült volna.
Hazatérve nem győztek rajta csodálkozni a szolgálók.
Mindenkinek mindent megköszönt, és igyekezett figyelmes lenni másokkal.
És valahogy furcsa módon mintha minden kimondott "köszönöm"-mel, "legyen szíves"-sel egyre szebb lett volna a hangja...
Vagy csak a környezete gondolta így?
Bíz' én azt nem tudom.
Én csak azt tudom, hogy Jólvan király, aki ekkorra már nehéznek érezte a fején a koronát, tanácsosaival legnagyobb egyetértésben adta azt át az újdonsült királynőnek.

Pécs, 2009. V.17-19.