Bányamadár

Már megint elért az éjszaka. Menekülnél, álom, valóság határán billegsz, keresed az ígért otthont. Hajléktalan lelked nem várhat, indulnia kell. Képzi a kényszert, menj, baktass minden másik oldalára. Szokott kellékeket pakolsz zsebeidbe. Nehézkesen piszmogva ténferegsz magány-celládban, keresed a zenét, ami majd elindít, ami visszarepít, vagy el, messze, ahol már jártál a sok-sok túlsó part közül a soron következő felé. Kimászni a szarból megin’ ez a cél. Csizmád rajtad, kedvenc sapkádat igazítod. Szemed tört fénye megcsillan még a tükörben, ahogy kilépsz hátra se nézve, mint a soha vissza nem térő katonák. Behúzod magad után a kertkaput. Az utcán talál a sötét. Neked sötét kell, hát az utcán megtalálod. Biztos barát a bajban. Nélküle nem lenne baj. Tátongó, régi lyukkal szíved helyén, megtanultál mosolyogva csalni, magadat, másokat, ez most mindegy, meg az is hogy neked szeretet kell, nem holmi játszadozás. Ez mind csak dalszöveg Iggy ex nője kicsit elkeseredett… ezt találta dúdolni. Füledben a volt pasijával, lépkedsz nagyokat „célod” felé. Néhány sarokra már elhiszed: te egy büszke, legyőzhetetlen feka srác vagy, aki a tuskók neonerdejét készül porig égetni, hogy a helyén, menedéket építsen téglánként! Ezt teszi az amerikai rétegkultúra, na meg egy vókmen! Nem gond! Jól vagy tőle, a többi majd alakul. A jelszó! A jó öreg, mindenre ráhúzható, éjszakák ars poetikája: MAJD KIALAKUL! Vannak még, akiket össze lehetne rántani egy ilyen feliratú zászló alá. Szombat éjjel kitennének egy komolyabb harcoló alakulatot. Csatába indulsz, nem vitás! Nem is vitatkozol! Sietsz. Egyre gyorsuló lépteid követik az aktuális négynegyedek, hatnyolcadok füledbe zúgó ritmusát. Eléred a belvárost. Bandázó fiatalok néznek rád bambán, össze-össze súgnak: „Hát ez ki? Láttam már! Múltkor is ott ült… aztán nem tudott fölálni. Tudod!? Tudja a fene!” Nem te vagy, akire várnak. Unod a belvárost, unod a külvárost. Keresel egy „másik” várost. Föl a buszra! Ott még feküdhetsz a jégen pörögve, avval nem lógsz ki. Választott városod lóg ki. Bány(j)a kánya! Hát nem ez a szép benne. Minden, ami kilóg, megfog. Ez így lenne rendjén. Nálad. A lányokat is megfogja, ami kilóg. …és megfogják… Vigyorogsz a hüleségeden. „M” város pályaudvara, várakozó idegenek. Mélyeket szipákolsz az ónos eső szaggatta levegőböl. Melegség-féle tölti ki a lukat, amit Kate megénekelt, meg azt is, hová csúszós lépcsőkön lebotorkálsz. Istenem: mi lesz itt fölfelé? De e gondolat nem időszerű. A jövőé. Ami lehet, el sem jön. Erre a helyre tuti nem. Ez itt a múlt, a jelenbe ékelődve, mint valami foszilia. De őszintén! Kit érdekel ez ebben az álló pillanatban. Te is a múlt vagy, csak jó a smink és amúgy meg várnak már rád. Vannak, akik örülnek, kíváncsiak a dumádra, pénztárcádra, egyéniséged teljes fegyvertárára. Ja és nem utolsó sorban nőneműek. Szépek, fiatalok, szeretik a sört, meg múzeumba járni. Bejössz nekik na! Közös az érdeklődés. Van kis Tuborg. Jó a társaság. A társaság jó ránctalanító. Vesztesz is néhányat és a fizetésed bizonyos százalékát. – Önismétlés: Bánja kánya! – Egy csodabogár metafizikus-kozmetikus többe lenne. Fröccsök, lelki fröccsök, organizálatlan lelki orgazmusok ismerős nőkkel, kilátásba helyezett fizikaiak a vécéből kifelé idegen nőkkel, de első a lelki, - hogy vinné el a kurta farkú kisördög (el is viszi) – a lélek vándorlása. Lépteid megfontoltak fölfelé. (Órád újra jár.) Miért nem fontolgatunk lefele menetben? Pedig már nem is emlékszel, hogy csúszott. Ott állsz megin’ magadban, a hajnali barátok rég lekoptak. Mint valami ócska Rolling szöveg. „Másik” város ugyanaz a buszpálya hangulat. Hideg van, pénzed sincs, adj pénzt, hadd igyak még, adj új üvegre fiú…. Idézgetsz múltadból jelenedbe, jelenedből buszod érkezésének jövőébe pillantasz – csak ki ne maradjon, mocsok Volán – a temetőn túl már pirkad, mikor farzsebedből, magad is meglepődsz, előkotorsz a szomszéd faluig. De a sofőr ismer már. Látott a múlt héten. …és a jövő héten is fog. Nyugdíjas állás.