A két szemét néztem.
S a mélységébe láttam,
Kerestem, míg megleltem,
Istent.
Elmerülök benne.
Szemének végtelenségében, elrejtve,
A lélek csodáját pillantom meg.
E szempár tulajdonosa,
Kinek neve, csak egy szó,
De csitt, ez a szó titok,
Senki sem tudhatja meg,
Kiről írok.
Ő kérte így, kinek neve:
Fénylő szem.
S kedvességével elvarázsol teljesen.
Néha-néha, egy-egy pillanatra,
Csábos mosollyal párosítva,
Dacol velem ez a lány.
Fénylő szem… Ugyan már!
Kérlek, ne tedd ezt velem,
Nekem elég, ha szeretsz engem.
Nap, mint nap elmész mellettem,
S néha félvállról veszel teljesen.
Sebaj, hiszen látom hófehér lelked,
S annak törékeny rezdülését,
Halk lépteid csendes közeledését,
Tekinteted minden pillanatának,
Apró összhangját érzékelem,
E csodálatos emberi testben,
Mely arra született,
Hogy örökké élhessen,
Szívemben és lelkemben…
Örülök, hogy megismerhettelek.
Fénylő szem.