Távolban volt egy aranyalmafa.
Fénylő gyümölcse hozzánk jött: haza.
Bánaton is átcsillogtak mesék.
Mindben ott volt szívközel-messzeség.

Fehér kövön gyík futott, keresett
testének álmos-édes meleget,
s egy vágy-időt, melyben majd pillanat
fehér felhőn szabad kékig szalad.

Egy völgy kinyílt: nagy virág, és a nap
mutatott piros tetőszirmokat,
s egy-egy hang, amit felhozott az út,
varázsköntösön táncolt, hullt, kigyúlt.

Rossz látnom azt, hogy már minden sötét.
Lent a völgyben hitványka, kósza nép.
Miatta is rút lett sok szerelem:
másfajta nép, - lenézem, megvetem.

Kihalt a Szépség-aranyalmafa,
s gyümölcse nem is jöhetne haza,
mert szívközel sincs, nemhogy messzeség,
s már csak magamnak mondok csend-mesét,
melyben ott sírnak csillag-gyermekek:

mi égi volt, - földiként elveszett.

(2009)