A tűz lángjai magasra csaptak az udvar hátulsó szegletében. A felhalmozott ócskaságok, kidobott lim-lomok között várta elkerülhetetlen sorsát egy bakancs és egy gumicsizma. Rég megszokták a pár nélküli élet magányát, begyógyult sebek voltak már ezek. Az eltelt rövid lábbeli-élet emlékei viszont lassan felderengtek mindkettőjükben. A bakancs maga előtt látta a napfelketés hajnalokat, érezte paraszt gazdája lépésének ütemét. Érezte saját bőrének állati mivoltát, amely ténylegesen lélegzett, amely beszívta és egész életre elraktározta feledhetetlenül a szalma, a trágya, a föld, a fű, no meg a gazdaláb illatát. Hányszor áztatták át a nyári záporok, a téli hó, és ő mindannyiszor gondolkodás nélkül adta át magát az éltető víznek. A por mélyen berakódott ráncaiba, mert ráncai egyre csak gyűltek az évek folyamán. Ezek a ráncok különböztették meg őt sok ezer bakancs közül, ezeket a ráncokat simogatta és ápolta gondosan a gazda a napi munka végeztével. Sajátosan nyikorogni is tudott, és bármikor szívesen elbeszélgetett munkatársaival, a fűzőkkel, akiknek több generációjához volt szerencséje. Hát, valahogy így emlékezett a bakancs egy ledolgozott munkásélet szelíd és szép napjaira. Mellette eltűnődött mindezen a gumicsizma, mert a lábbelik – ahogy embernél jóbarátok között előfordul - furcsa módon ismerik egymás gondolatait. A telepvezető járásmódját még fel tudta idézni, de illatokra nem emlékezett. Mindig büszke volt fényes gumifelszínére, amely olyan csillogón verte vissza a nap fényét. A nagy tükrözésben viszont elfelejtette beengedni a világ képeit. Alig volt emlékeznivalója. A gumi nem raktározott el illatokat, nem engedte be a vizet, a levegőt, keményen tartotta magát a gyártósorról való legördülés óta. Nem hatották meg az időjárás viszontagságai. Ha kellett, erre nyúlott, ha kellett, arra hajlott. Alkalmazkodó képessége volt, így mondták ezt a lábbelik. Fiatalos maradt egész életében, még ráncok sem borították a felületét, amiben megülhetett volna az út pora. Arca belemosódott több ezer termelőszövetkezeti gumicsizma arcába, talán még a gazda sem tudta volna kiválasztani őt közülük. Egész életében büszke volt a dolgaira, de így a bakancs mellett most valahogy nagy keserűséget érzett. Ezt sem tudta sokáig átérezni, mert a forróság egyre nőtt. A lángok magukba fogadták őket, s emlékeik lassan visszatértek a nagy lábbelikészítő mesterhez, akiben a teljességhez hűen otthonra találtak a világ szép és keserű napjai, kivirágzó és elhibázott életei.