Egy erdőben élt egy szarvas. Méltóságteljes, hatalmas és erős volt, gyönyörű agancsokkal. Egy mezőre járt ki legelészni, ahol egy kis pocok lakott.
A pocok csodálta a szarvast, és minden nap leült a fűben és sokáig nézte, arról álmodozva, hogy egyszer majd felülhet a szarvas hátára, és megcsodálhatja a világot, amit eddig a fű mindig eltakart tőle. A szarvas viszont nem láthatta a pockot, mert azt eltakarta a fű.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok, és a kicsi pocok folyton csak a szarvast nézte, és vágyakozott. Az ősz beköszöntével a többi pocok már elrendezte télre a készleteit, és a téli álomra készülődött. Ahogy jöttek a hideg napok, a kis pocok teljesen lefogyott, ereje végén volt már. Már nem tudott arrébb menni, ha a szarvas őfelé vette az irányt, így egyszer csak a szarvas meglátta az összegömbölyödött pockot, amint őt nézi.
A szarvas megkérdezte, hogy mit néz. A pocok elmondta, hogy irigyli a szarvast, amiért olyan magasról azt is láthatja, mit ő nem, és szeretne felmászni a hátára. A szarvas megsajnálta a pockot, és felajánlotta, hogy felmászhat a hátára, ha a kicsi tappancsaival megmasszírozza azt. A pocok nagyon örült, így a szarvas lefeküdt a fűben, hogy a kicsi pocok felmászhasson a hátára. A pocok egyből elkezdett futkározni, ugrálni, szökdécselni, a szarvas pedig tovább legelészett, és élvezte.
Mikor eljött az este, a szarvas lefeküdt a fűbe, a mező szélén, és a pocok addig nem hagyta abba a futkosást, amíg a szarvas el nem aludt. Akkor ő is összegömbölyödött, és élvezte a szarvasból áradó meleget.
Akkor éjjel hullott először a hó, és amint felkelt a nap, a szarvas felállt, hogy a hó alatt keressen táplálékot. Nem vette észre, hogy a jéggé fagyott pocok legurult a hátáról.
A szarvas soha többé nem gondolt a pocokra, a pocok pedig soha nem láthatta meg a mezőt, de jéggé fagyva, a hóban is csak mosolygott, az utolsó gondolata is csak a szarvas volt.