Feltöltve: 2009-04-29 01:56:31
Megtekintve: 7263
Ámítás vagy megváltás
Nagyon fáradt vagyok. Egész délután dolgoztam. Péntek. Ilyenkor az étteremben, ahol dolgozom sok vendég megfordul, bár az igazság az, hogyha többet dolgozom, akkor sem kapok több fizetést. Ilyen a munkahelyem, ilyen az én állásom.
A munkám végeztével hazafelé tartottam, késő este volt már. A metró csendes lassúsággal, szinte lustán, mint egy kígyó gördült be az Örs vezér tér megállójába. Kiszálltam. Elindultam lefelé az aluljáróba. Mielőtt leértem volna, muzsika hangja ütötte meg a fülemet. Csodálatos hang volt. Ahogy közelebb értem, láttam egy fekete bőrkabátos fiatalembert, aki furulyázott kottából, és nagyon jól csinálta. Tetszett nagyon a muzsika, igaz sokszor hallottam már, hiszen délutánonként, sőt legtöbbször este, mindig ott találtam őt. De ez most más volt. Valahogy más helyzet. Ott ragadtam. A HÉV-em kb. 10 perc múlva indult. Én csak álltam ott, és néztem őt, ahogy furulyázott. Teljesen magával ragadott a zene. Előtte egy kalap, benne pár forint. Apró, egy-két százas. Megálltam vele szemben, és néztem őt.
Majd balra tekintve, láttam egy férfit, aki ülve tartott egy táblát, rajta Éhes vagyok! felirattal. Arcán semmilyen érzés nem tükröződött. Elgondolkodtam rajta egy kicsit
Ezután az események felgyorsultak. Jobb oldalon megjelent egy fiatalember. Lehetett vagy 20 éves, de több semmiképp sem. Koszos, piszkos külseje, nagyon nagy igénytelenségről árulkodott. Igazi utcagyerek. Odajött hozzám, és a szemembe nézett. Kért egy szál cigit. Mivel nem dohányzom, így nemleges válasszal szolgáltam neki. Lehajtotta a fejét, biztos sokszor találkozott már ilyen válasszal, majd továbbállt. Most őt néztem. Sok emberhez, többnyire fiatalokhoz ment, de nem járt sikerrel. Majd egyszer csak megállt, és összetalálkozott a tekintetünk. Ekkor, megindultam felé határozott léptekkel. A szemében rémületet láttam és sok-sok kérdést. Mit akarhat? gondolta ő. Mikor odaértem hozzá, benyúltam a zsebembe, és adtam neki 500 Ft-ot. Vegyél egy cigit! mondtam neki.
Abban a pillanatban könnybe lábadt a szeme, hogy valaki segít neki. Elérzékenyült. Eltette a pénzt és továbbállt. Úgy éreztem, hogy mind a három emberen segítenem kell. Mind a három emberen! Odafordultam az éheshez, és beleraktam a másik kezében meglévő kis pohárba 500 Ft-ot. Először észre sem vette, talán azt hitte, egy darab papírszemét került a pohárjába. Az ismerős pénzcsörgés elmaradt. Bólintott, de más érzelmet nem láttam az arcán.
Már csak 4 percem volt a HÉV indulásáig. Odafordultam a művész úrhoz, és egy vaskos, jókora köteg pénzt helyeztem a kalapjába. Nem hallotta a pénzcsörgést, de látta, hogy valami került a kalapocskájába. Udvariasan meghajolt, a szemembe nézett, és folytatta tovább a muzsikáját. Jobbra, egy fiatal pár elhűlve bámulta az adományt, majd magukban mondogattak valamit. Elindultam. Sokáig hallottam még a muzsikát, majd egyszer hátratekintve láttam, hogy nagyon gyorsan összepakol a művész úr, s elindul hazafelé.
Ahogy felszálltam a HÉV-re ürességet éreztem. Nem veszteséget, hanem ürességet. Úgy éreztem segítek az embereknek, segítek a művészetnek, és jót teszek. De nem. Nem tettem azt, hiszen nem ismertem meg ezeket az embereket, nem beszélgettem velük. Nem tettem jót, mert nem azt mondtam az utcagyereknek, hogy ne cigire költsd. Nem tanítottam, és nem tanultam semmit. Semmit.
De remélem, kedves olvasó, te megtalálod a választ, hiszen a vagyon, a hírnév, a művészet, a tudás önmagában nem ér semmit, ha önmagunkért tesszük és nem egymásért.
A munkám végeztével hazafelé tartottam, késő este volt már. A metró csendes lassúsággal, szinte lustán, mint egy kígyó gördült be az Örs vezér tér megállójába. Kiszálltam. Elindultam lefelé az aluljáróba. Mielőtt leértem volna, muzsika hangja ütötte meg a fülemet. Csodálatos hang volt. Ahogy közelebb értem, láttam egy fekete bőrkabátos fiatalembert, aki furulyázott kottából, és nagyon jól csinálta. Tetszett nagyon a muzsika, igaz sokszor hallottam már, hiszen délutánonként, sőt legtöbbször este, mindig ott találtam őt. De ez most más volt. Valahogy más helyzet. Ott ragadtam. A HÉV-em kb. 10 perc múlva indult. Én csak álltam ott, és néztem őt, ahogy furulyázott. Teljesen magával ragadott a zene. Előtte egy kalap, benne pár forint. Apró, egy-két százas. Megálltam vele szemben, és néztem őt.
Majd balra tekintve, láttam egy férfit, aki ülve tartott egy táblát, rajta Éhes vagyok! felirattal. Arcán semmilyen érzés nem tükröződött. Elgondolkodtam rajta egy kicsit
Ezután az események felgyorsultak. Jobb oldalon megjelent egy fiatalember. Lehetett vagy 20 éves, de több semmiképp sem. Koszos, piszkos külseje, nagyon nagy igénytelenségről árulkodott. Igazi utcagyerek. Odajött hozzám, és a szemembe nézett. Kért egy szál cigit. Mivel nem dohányzom, így nemleges válasszal szolgáltam neki. Lehajtotta a fejét, biztos sokszor találkozott már ilyen válasszal, majd továbbállt. Most őt néztem. Sok emberhez, többnyire fiatalokhoz ment, de nem járt sikerrel. Majd egyszer csak megállt, és összetalálkozott a tekintetünk. Ekkor, megindultam felé határozott léptekkel. A szemében rémületet láttam és sok-sok kérdést. Mit akarhat? gondolta ő. Mikor odaértem hozzá, benyúltam a zsebembe, és adtam neki 500 Ft-ot. Vegyél egy cigit! mondtam neki.
Abban a pillanatban könnybe lábadt a szeme, hogy valaki segít neki. Elérzékenyült. Eltette a pénzt és továbbállt. Úgy éreztem, hogy mind a három emberen segítenem kell. Mind a három emberen! Odafordultam az éheshez, és beleraktam a másik kezében meglévő kis pohárba 500 Ft-ot. Először észre sem vette, talán azt hitte, egy darab papírszemét került a pohárjába. Az ismerős pénzcsörgés elmaradt. Bólintott, de más érzelmet nem láttam az arcán.
Már csak 4 percem volt a HÉV indulásáig. Odafordultam a művész úrhoz, és egy vaskos, jókora köteg pénzt helyeztem a kalapjába. Nem hallotta a pénzcsörgést, de látta, hogy valami került a kalapocskájába. Udvariasan meghajolt, a szemembe nézett, és folytatta tovább a muzsikáját. Jobbra, egy fiatal pár elhűlve bámulta az adományt, majd magukban mondogattak valamit. Elindultam. Sokáig hallottam még a muzsikát, majd egyszer hátratekintve láttam, hogy nagyon gyorsan összepakol a művész úr, s elindul hazafelé.
Ahogy felszálltam a HÉV-re ürességet éreztem. Nem veszteséget, hanem ürességet. Úgy éreztem segítek az embereknek, segítek a művészetnek, és jót teszek. De nem. Nem tettem azt, hiszen nem ismertem meg ezeket az embereket, nem beszélgettem velük. Nem tettem jót, mert nem azt mondtam az utcagyereknek, hogy ne cigire költsd. Nem tanítottam, és nem tanultam semmit. Semmit.
De remélem, kedves olvasó, te megtalálod a választ, hiszen a vagyon, a hírnév, a művészet, a tudás önmagában nem ér semmit, ha önmagunkért tesszük és nem egymásért.
Egy régi írásom egyike.
Ha elolvassátok a Casino c. művemet, rögtön rájöttök, hogy az anyagi forrás
honnan adódott. Egyik sem volt jó döntés az életemben.
Igyekszem...
Jobb lenni...
Üdv mindenkinek
Longinus
Ha elolvassátok a Casino c. művemet, rögtön rájöttök, hogy az anyagi forrás
honnan adódott. Egyik sem volt jó döntés az életemben.
Igyekszem...
Jobb lenni...
Üdv mindenkinek
Longinus
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2009-05-11 11:47:17
Lélektani tanulmányt lehetne arról írni, mikor adakozunk? Több felmérés készült is. Mindegyik tanulsága, ha segíteni akarsz, ne adj!!!!!!!!!! Aki tényleg rászorul, az soha nem kéreget. Azokat, szinte úgy kell felkutatnom. Csak nézz körül és találsz. S hogy mégis adsz, zenész, mutatványos, hazudós, stb...koldusnak? Egy kitöltött kérdőív lelkedről és főleg anyagi gondolkodásodról, anyagi alapjaid mibenlétéről. üdv. bb