Álmok kergetése

Tavaly, Lipcsében a régiség vásáron, gyönyörű, intarziás polcokat vettem egy lengyel kereskedőtől. Nagyon drágállottam. Hosszas utána járással kiderítettem, hol gyártják őket?
Csak a lengyel városnévig jutottam. Kicsit messze van, de az ügy érdekében semmi nem számít.
Az volt az álmom, hogy közvetlenül a gyártóktól megvásárolva, sokkal olcsóbban jutok hozzá. Nemcsak magamnak veszek és a gyerekek lakásába, hanem eladásra is többet rendelek, valami hasznom nekem is legyen.

Idén újra a lipcsei vásárra indultam, de előtte a dolgok végére akartam járni. A kisvárosba érve, tanácstalanul gurultam pár utcán át, próbáltam valami fogódzkodót keresni. Aztán egy zsákutcába kanyarodtam be, mely a buszmegálló előtti térhez vezetett. Egy idősebb nő ült az egyik padon, behunyt szemmel, arcát a Nap felé fordítva. Hajdanán német település volt, a ráncok és a történelem egykorúnak nézett ki, hát bizonytalan léptekkel, kezemben a polcokról készült fényképpel léptem az asszonysághoz. Németül feltett kérdésemre, tényleg tán ötven éve, ki nem ejtett szavakkal válaszolt, vagy próbált mondatot formálni, öregasszonyos gondolkodásával, de hirtelen a mellette lévő padon ülő, keresztrejtvényt fejtő fiatal férfihez szólt lengyelül. Hozzálépve, és a képet mutogatva, lengyel és nemzetközi tudásomat összeszedve „mebele fabrika, zavód” szavakat gajdolva néztem rá reménykedő szemmel. De ő rögtön határozottan válaszolt, mutatott egy irányba. Tollat és papírt felé nyújtva, próbáltam az elszálló szavakat megragadni. Aztán mikor a kanyargó vonal talán már a második faluba érhetett, intettem, gyere, mutasd meg! Újságját táskájába téve, mindjárt a kocsimba is ült.

Tényleg, valahol kiérve a városból, sok kacskaringó és több híd után, egy bekerített telep bejáratánál állított le. Igaz, valamiért a szemközti, láthatóan számára is idegen házba csengetett be. Két hölgy nyitott ajtót, s beszélgetésük közben a fényképeket mutogattam. A fiatalabb szeme felcsillant, és a legkisebbre mutatva magyarázta, hogy ők gyártják. Öt perc, értettem meg a szavából és jön a…valaki. Én a férjére gondoltam, s arra, hogy a műhely az udvarban van. Végre, álmaim valóra válnak, csak öt percet kell várnom. Tényleg, nemsokára egy autó állt az enyém mellé a túloldalon. S ki szállt ki belőle???? Lipcséből ismert kereskedő „barátom”. Puff, mondtam magamban, minden összedőlt, egyedül vele nem kívántam találkozni, pontosabban épp a háta mögött akartam célba érni. Bevitt a műhelyébe, kiderült a másik házba csak a telefonszámot ment be megkérdezni kísérőm. Több polc állt összeszerelésre készen, majd a nagy lendülettel tartott bemutató közben, egyszer csak keze megmerevedett a levegőben, és majdnem dadogva megkérdezte: Lipcse, Hungarici?
Magamban elég soká jöttél rá, de arra rögtön, hogy milyen céllal vagyok a városban.
Utólag összegezve a dolgokat, többen gyártják, és többen árulják is a polcokat, de előrébb nem jutottam, mi több, finoman mondva is, lebuktam.

Visszaérve a városba, kísérőm tovább fejtette a rejtvényt a padon, miközben az ajándékba kapott finom, mazsolás, mogyorós csokit majszolta. Némi városnézés után én is melegebb irányba indultam el.

Lefelé ereszkedve a hegy túlsó oldalán, szemem a híres téli síparadicsomok egyikén akadt meg. Kis kitérő után, Karpacz meredek utcáin autóztam. Panzió, szálloda, zimmerferi, hegyén, hátán, de szinte minden zárva, vendéglők üresek. A hó olvadásával itt a tavaszi holtszezon köszönt be. Hosszas keresés után, az egyetlen meleg konyhás, még működő panziót és vendéglőt választottam. Némi egyeztetés után, sült kacsát kértem knédlivel a jellegzetes lengyel cékla leves után. A szárnyas kedvemre való volt, fiatal és máris melles. Ezzel a jó érzéssel indultam szobám felé, ahol az ajtó elé téve egy radiátort találtam. Hiába olvadt el a hó, azért még fűteni kell éjszakára.

Talán túl jól laktam, mert nehezen aludtam el. Lehet, hogy fáztam is, vagy csak forgolódtam, ezt nem tudhatom, de hajnalban felriadtam, s mint állókép maradt meg bennem az álmom utolsó néhány foszlánya.
Itthon a bank előtt mentem, kezemben pár irattal, közben, talán magamat is győzködve mondtam, be kell mennem az igazgatóhoz, mert mondta, nyerni fogok egykét, milliót, vegyem át. Miközben az ajtó kilincse felé nyúltam, azon gondolkodtam, vajon honnan tudta előre, hogy nyerni fogok?
De mindez már csak másnap dél felé jutott eszembe, két országgal és pár száz kilométerrel arrébb, Pillnitz városában.
A szűk járdán egy táblát majdnem fellöktem, odapillantva, közepén, két nagy szám állott. Egykettő. Azaz tizenkettő. S olvasom tovább, próbálom megérteni, a fejemben felvillanó álmokat és a valóságot szétválasztani. S betűzöm az apróbb sorokat is. Sachsen lotto. Főnyeremény tizenkétmillió euró.
Húzás, szerda este.
Oppá! Nyilallt belém!! Hát ezt álmodtam én meg előre! Oppá! Itt az idő, most vagy soha! Rögtön tudtam, mit kell tennem. Valami papírbolt és postahivatal volt együtt, bájos hölggyel. Tört németséggel kérdeztem, mit kell tennem, hogy tizenkétmillió eurót nyerjek? Erre elém tett egy üres hatos lottót és nyújtotta a tollat, segítő készen. Hat számot kell eltalálni, próbáltam magamban lefordítani a válaszát, miközben ő az első hasáb felé mutatott. Jó, jó, válaszoltam rögtön, és nyúltam a tollért, de milyen távolságból? Végül is négy rubrikába is tettem hat-hat keresztet, bár nem tudom miért, hisz biztos voltam álmomban. Egy is elég lett volna, de mit számít négy euró, mikor tizenkétmilliót nyerek? Persze előtte próbált még több pénzt kiszedni belőlem. Hiába próbálkozott, én tudom, a Jakponttal keveset lehet nyerni, és ha öthetesre kérem, akkor meg kifejezetten vesztek, mert az első héten úgyis nyerek, akkor a többit potyára vettem meg. Ezért határozottan kijelentettem, hogy engem csak a tizenkétmillió érdekel, azt kérem. Most autóval vagyok, elbírom vinni, hol kell jelentkeznem, ha megnyertem szerda este? Ekkor már kicsit furcsán nézett, komoly és határozott ábrázatomra, de készségesen mutatta a lottó hátoldalán a lipcsei címet, ott kell jelentkezni, már csütörtökön lehet. Persze nem árultam el neki álmomat, magától meg honnét is tudhatta volna, ki áll előtte, meg nem is aludtunk együtt.

Immár a gazdagság érzésével, hetykén sétáltam a kisváros tiszta, rendezett utcáin, mint egy mesebeli herceg, álruhában, igaz, kicsit szakadt cipőben. Biztos helyre dugtam el a kocsimban a szelvényt, s gondtalanul néztem a rám váró másfél nap elé.

Ne kérdezzétek, hogy a múzeumokban látott sok szépség, vagy a váratlan gazdagság keltette új érzések voltak-e többségben, fejemben, csütörtök reggelig. A lényeg, hogy járt az agyam ezerrel, mert álmaimban eddig, sohse csalatkoztam.

Csütörtökön frissen és üdén indultam a lipcsei lottó címre, de a bizonyosság kedvéért, még a szálloda portánál az épp reggeliztető filigrán leányzótól megkérdeztem, az újság mely oldalán találom az esti húzás számait. Körülnézve, egy idős úr kezében látta meg a lapot, hozzá fordult segítségért, s pár mozdulat után, már mutatták is a számokat.

Okos ember vagyok, tudtam, csak az első számot kell nézni. A többi itthon sem érdekel, vagy ötös, vagy semmi. Elég sokáig elmerengtem, mert valahogy a négy rubrika első számai csak-csak nem stimmeltek. Kettő jó közelében volt, egy mellette, egy meg olyan volt, mint a szófogadatlan gyerek, messzire futott, mikor fürödni kellene. Nos a biztos hatos nem is volt olyan biztos egy pillanat után. Igaz, többször nekifutottam, még arra is gondoltam, hogy az újság régi, meg hogy biztos fordítva nézem, meg hogy…
Na, nekem már kezdett gyanús lenni. Mindig úgy érzem, ha a bankba megyek, hogy mézes-mázas szóval, az orromnál fogva vezetnek. Pedig olyan kedvesen csinálják, aztán mindig a pénzem bánja. Érdekes, csak arra hajtanak. De most már az álmomban is félre vezetnek?
Ha nem is egy világ dőlt bennem össze, de sok-sok terv maradt megvalósítatlanul fejemben.
Csak az bánt, hogy most már az almáimban sem hihetek. Hát már azok is cserbenhagynak?
Nem csak a fiatal szerelmeim?

Weimar, 2009. április 23. bíboros

Ui: Azért ez a hatos lottó nem hagyott nyugodni. Árgus szemmel figyeltem az utcán sétálókat, hátha rájövök, melyikük nyerte el előlem a pénzt. Aztán Lipcsében a Grassi Múzeum mellett, egy trafik előtt, ismerős táblára lettem figyelmes. Közepén két nagy szám állott. Egyöt. Azaz tizenötmillió. Euró. Húzás: Szombat este. Oppá! Hát senki nem nyerte meg? Ezt kérdeztem rögtön a meglepődött mogorva trafikos férfitól is. Tehát az álmom nem csapott be, csak az első lépés volt a tizenkétmillió. Akkor épp annyi volt a nyeremény, hát nem álmodhattam mást! De ez halmozódik és engem vár, miattam, terveim miatt lesz több és több.
Gyakorlott mozdulattal nyúltam most már az üres szelvényért és hat rubrikát ikszeltem tele. Mi az nekem. Négyhetvenöt euró, ha közben a tét hárommillióval emelkedett? De persze résen voltam, Jakpont és többhetes variációra most sem tudott rábeszélni. Nekem elég a tizenötmillió. Mert ugye, az már biztos.
Csak azt nem tudom, hogy bírom ki vasárnap reggelig? Na várjunk csak. Az újabb három millióra terveket kell készíteni. Oké, mehetek. Újabb múzeum, újabb tervek. Csak el ne áruljam magam otthon.