döféspontok szitálnak

mit meg nem teszek
századok óta, meredve,
melyiken bújhatok át
e sztúpa kupolán,
hisz ez nem rács,
belül a nirvána örvénylik,
energiáim e szinergiához

mint pöttyös zebrák op-artja
húz barázdát, aszfalt és fal,
meszelt fekete-fehér kontraszt,
bandzsa pupillákkal fest
vadrőt krátereket,
őszi köd-derengő hajnalokba,
minden álmot felfordítva

zendülök, bár érteném,
imamalmokat verek, püfölök,
gyorsabb forgást,
szédülök, szédülök,
mi mást hova üzenjek,
rongyokon vallok a szélben,
istenek helyett csakis Neked

holnap kifagy a végtelen,
hol leszek

jégcsapja verseknek