Utolsó nyár...mindig félelmetes, mert
túl ismerős már minden ismerős,
s az alkony véreden is átpiroslik, -
s a zöld színek útja oly sietős!

Gyógyít is olykor, míg felnéz az évek
nemlét-arca, szeretettől beteg:
nem kell harag és nem adsz megbocsátást, -
csupán az Anyag mond ítéletet.

Eltűnődöm: az Anyagot szerettem?
Vagy a Nincset: a Lelket, mely halott,
s csak hisszük róla az Anyag regéjét,
mit ős-csalásból Mozgás alkotott?

Az jó dolog, nagyon: nem kelletek már.
Nem kellenek sunyi látszat-szívek:
az a Világ (ha nincs is), mely körülvesz,
nélkületek százszorta szívesebb.

Utolsó nyár, hidam a Messzeségbe,
Végtelenbe simuló végesek!
Szépség álmodja át magát tükörre,
s egy árnyéksor már kifényesedett.

Utolsó nyár, váró Csillaggal ékes,
nagy dal-tükör, a Nincsben a Hazám!
Tűnődésemen Világod tűnődik:
Anyag, Lélek elvesztett önmagán.

(2009)