Tejfoggal kőbe,
egyenesen bele,
kimarjult tagjaidon
rügyet bont a hiány levele...

Anyátlan Pistaként
eldobottan, majd egy
díványon fekve,
mint megsárgult fotón
a kedves alakok
árnyékká lettél, s oly
elhagyottá, mint a falu
hümmögő parasztjai,
kiknek panaszszavait
nem csomagolja
bársonyneszbe
a jázmin illata se.

Lázadtál!
Mire mentél vele?
Vonattetőn hasalva
repített az aggódás tele.
Mindhiába, elhagyott
becsapott fiúi lényed
szitokkal karistolta
a csillagokra a vádakat:
céda vagy!

Magad voltál,
magad emésztetted
Babits helyett, kinek szikár
alakja féltette tőled a díjat,
mit adhatott volna,
mert érdemed elég ok,
hogy látva lássanak,
de nem voltál más te sem,
csak kartotékadat.

Ahol hullámait tereli a Duna
ültél a parton, nem mások,
magad ura, s eszméletre tértél
a determinált világ ott
hevert előtted, mint a farakás
a hátsó udvaron, ahol a múlt
szövedéke feslik fel valahol.
Neked Isten állt a hátad mögött.
hogy görög-keleti-e, nem kérdezted,
mert ha veled ténfergett az áhitat
többet nem adhatott, mint vágyakat.

Kerestél, homlokodra tette a kezet
vigalommal áldottad, ringattad,
volt, aki megmérettetett,
vagy te mérettél meg általa
gyermekké növesztett a szerelem
vele jöhetett volna haza,
hogy ágyadon térdepeljen
csókkal mossa le, mit beleégettek
a magányba csomagolt éjjelek.

Mindhiába, minden kiáltás
egyfelé vezet, kitaszítottként
meglelni valami éteri igézetet,
mert hideg fenn, ott magasban
az az ág, ahol vacog a szív
elkékül, elnémul a száj.