Itt ülök megint, kávémmal, térdig érő hálóviganómban, az elmaradhatatlan zöld-narancssárga csíkos alvószoknimban, hajamtekergetve. Nem akartam én írni ma, csak bekukkantani hozzátok, ahogy minden reggel teszem. Jó itt veletek. Naponta látni, amint új és új próbálkozások, kitárulkozások, csodák kanyarodnak ide. Nem csak írások, bár a cím most arrafelé vetít, hanem festmények, fotók, rajzok, digitalizált képek. Mind egy darabkája valakinek, aki így csupaszítja le magát suttogva. Szeretek itt lenni, megpihenni, ezen a szegleten, csak így, kócosan, mosdatlanul, de lélekben fényesre suvickolva. Igen, erről szeretnék most írni, rólatok. Bár mint minden írásomban, én is benne leszek. Pöttyjusztis belecsempészem magam, mert csak így fogjátok megérteni, mit is akarok így hétfő hajnalban elmondani nektek, félálomban keresve a betűket a klavin.

Az Igazi Művész… na, erről írtam nemrég, komolytalanra véve a figurát. Most komoly leszek, megígérem, bár ez nálam elég nehezen megy. Nekem az Igazi Művész nem attól lesz Igazi Művész, vagy nevezzük Alkotónak, hogy belém súlykolja, na, figyelj kis haver, te sehol nem vagy, s a többiek sem, de Én!… engem olvass, engem kövess, engem már elismertek. Nem. Ez nekem így csak egy odavetett konc, ami bár vihart kavar, de majd én fogom eldönteni, átadta-e nekem magát, hogy feláll-e a szőr a karomon, amíg olvasom, vagy nézem a képeit, hallgatom a dalait, hogy meg tud-e ríkatni, fel tud-e rázni, át tudom-e érezni a mondanivalóját, s mindezt magamévá tudom-e tenni.

Sok, számomra Igazi Művészt ismertem, ismerek. Éva néni kék kerítéseket rajzolt, gyerekeknek, szerdán reggelente beesett az új kis történeteivel a szerkesztőségbe, kétpofára ette a rántottámat, s szétaggódta magát, hogy mit szólnak majd a kölykök, ha meglátják ceruzavonásait. Laci bácsi hatalmas tetőműterme félhomályában, a totális káosz közepén (de hát egy zseni átlátja a káoszt!) magyarázta humorral teli rajzait, és fehér haját még kócosabbra tépázta közben. Győző, aki ilyen-olyan díjas könyvillusztrátor, szerényen adta át a magakészítette címkés rumos üveget, karöltve Rozikával, aki a bukovinai székelyek meséivel kápráztatja el olvasóit, és csodás beszédet írt az esküvőmre. Marika néni, aki szeppegve pakolgatta könyveit ide-oda, tanított tudását átadva, s ment el végleg az utolsó katedrára lépése közben. Nevetadó anyám, kikerekedett szemeimet látva polcán roskadó könyvei láttán, csak legyintett: - Ne engem olvass kislányom, hanem a többieket… -, s úgy is aludt el végleg, „másírta” könyvvel a kezében. Klári néni, az örök gyerek, ki írt mindenről, ami eszébe jutott, de legfőképpen az életéről, s én élvezettel olvastam minden sorát. Hosszú lenne felsorolni, ki még számomra az Igazi Művész.

De nem tekintem Igazi Művésznek azt, aki már oly magasra emelte magát, hogy a földi halandók szerény kívánságait maximálisan elengedi a füle mellett. Van egy kis csapat, aki évek óta vakoknak és gyengénlátóknak digitalizál könyveket, hiszen tudják, hogy nagyon kevés könyv kerül az ő számukra olvashatóvá (talán a régiek, de újak semmiképp sem), nem mindig ülhetnek mellettük, hogy felolvassanak nekik, én pedig közéjük cseppentem, szomorú okból kifolyólag. Egyik nagyon régi ismerősöm kislánya fokozatosan vesztette el látását, nem segített a sok műtét, de olvasott, egyre nagyobb erősségű szemüvegekkel, hozzá nagyítót is használt, majd örömmel mondta, hogy meghívást kapott egy oldalra, ahol még felolvasó programot is kreáltak a fiúk. Gondoltam, jelentkezem én is, ha csak pár könyv erejéig, s ott megdöbbenve tapasztaltam, mennyire komolyan veszik a munkájukat. A könyvek szerzőit megkeresték, akár magyar, akár külföldi íróról volt szó, s megkérték őket, engedjék meg, hogy pár kötetüket közkinccsé tehessék „nemlátó” emberkéknek. Közöttük volt az az írónő is, kit többen olvasnak, s emelnek magasra. Válasza, melyet nem ő írt, hanem a titkárnője, vagy kije, ennyi volt: „Könyveim felhasználását nem engedélyezem, ha olvasni akarják őket, vegyék meg, valaki majd csak felolvassa nekik.” Puff neki! S bár addig csak egy vékonyka kötetet olvastam tőle, de mint mások elmondták, okés a dolog, csak szólna már másról is, egykaptafára nyúzható mindegyik, én lehúztam az Igazi Művészek listájáról. Magdi néni csak ennyit mondott, amikor félve megpendítettem neki, hogy ő megengedné-e: - Ez még kérdés volt, mulya kölyke?! De ugye tudod, hogy melyikkel kezdjétek? – s nevetve nyomta kezembe polcáról levett könyveit, s szememben akkorát nőtt, hogy vetekedhetett volna a mesék Üveghegyének szédítő magasságával

Én még messze vagyok attól, hogy Igazi Művész legyek. Írok mindenről, ami eszembejut, de legtöbbször magamról, mindenben ott vagyok, ahogy fentebb említettem, belecsempészem magam. Néha csak egy mondatból indulok ki, néha háromból, de csak ha már szétfeszít, dübög, csattog, nem kényszerből vetem oda mondandóimat. Egyszer Manó megkérdezte: - Anszi, mi az a sok fehér pötty a bőrödön? – Akkor öntudatlanul szaggatott fel sebeket, s kérdéséből megszületett a boszorkány élete, s halála. Minden szavába belehaltam, de kiírtam, sok-sok év után magamból minden fájdalmamat. Nem kap el a harag, ha olyan kritikát kapok, hogy: - Lyr, ez most nagyon szar lett. – Inkább elgondolkodom rajta, mit, s hol rontottam el, s nem fogom újra írni, mert ha úgy rossz, ahogy van, álljon ez annak példájaként, hogy nem lehet minden tökéletes. Majd a következőnél, akkor vigyázok a hibáimra, amit az előzőben vétettem.

Nem szeretném, sőt, hidegrázást kapna tőle a bolyhos nyuszispapucsom, ha a gyerekeim így riogatnák sulistársaikat:
- Na, majd figyeld csak, az én anyámtól bokáig végigszarod majd a lábadat!
- Miért, ki a te anyád?
- Érettségi tétel.

Hát én pöttyjusztsem akarok érettségi tétel lenni!!! Csak egy egyszerű írócska, aki örül annak, ha az olvasóinak átadhat valami szépet, valami értékeset, vagy csak egyszerűen megoszthatom velük életem összes apró kis titkát, bánatát, örömét, s bár használom tollam kardként is, ez is hozzám tartozik, mint minden érzésem. Én a lelkem szeretném adni… s nem frázisokat puffogtatni… szerényen, egy szál ibolyát nyújtva a tenyeremben…