Úgy döntöttem végre, egy utolsót verselek,
Nem maradok néma és nem is kertelek.
Eldobott magától az akiért éltem,
Akitől a boldogságot, régóta reméltem.

Hiába próbáltam megértő lenni,
Minden egyes szóval, kedvére tenni,
Legyűrni azt, mi számomra is fáj,
Hogy elfedi az életet, vak-sötét homály.

Hiába írtam, búcsúmat mára,
Meg lett a búcsúmnak ismét az ára.
Elveszett a búcsú, a rút idő markában,
Ezért csillan könnyem, szememnek sarkában.

Nem várta meg azt sem, hogy elmondjam szeretem,
Hogy minden áldott nap, csak szívét keresem.
Nem védhettem meg, a szívemnek igazát,
Ezért várom tőle, hogy lelje meg vigaszát.

Hiába próbáltam, hogy meghallgasson végre,
Hogy ne így legyen egyikünk napjának sem vége,
De elment, itt hagyott és nem hallok felőle,
Pedig csak a szíve, mi kellett belőle.

Megölelném most is, és fognám csak a kezét,
Fülébe suttognám, csengő szép nevét,
Szemébe néznék, hogy érezze azt végre,
Meleg tavaszt hozok, a rút és hideg télre.

Sajnos csak kín, hogy nem hallok felőle,
Hogy napok óta nem kapok, semmit belőle.
Mást ezért elhagynék, vele nem tehetem,
Csupán csak azért, mert én még szeretem.