Tavalyelőtt kezdődött gondjaim sora,
Szememet marja, rút idő pora.
Karácsonyra kopogtatott ajtómon a magány,
S hogy miért hagyott el szerettem? Máig is talány.

Teltek a hónapok, s nem tudtam feledni,
Nem tudtam szerelmem másban meglelni.
S eljött a nyár, forró tüzes napok,
S bánatomra öröm helyett, rossz híreket kapok.

Édesanyám régóta asztmájával él,
Hogy nem kap egyszer levegőt, attól mindig fél.
De közbe szólt szívének érén a koszorú,
Mert elszorulni látszik, s még több lett a ború.

Nyár végére nagyapámmal folytattam utam,
Könyörögtem - Ne vedd el, egyiket se uram!
Embólia támadta meg, gyenge tüdejét,
Így vette el még inkább örömöm idejét.

Napjaimat szép lassan kórházban töltöttem,
Miközben a nyelvem, az életre öltöttem.
Így telt minden napom, szabad órája,
Hogy azt mondtam - Mit nekem az élet próbája!

De előre ittam a medve bőrére,
Mert még inkább bánat jött tavalynak őszére.
Édesapám folytatta számomra a sort,
S szívembe az élet ezzel, még több gondot szórt.

Gégéjére rák támadt, s féltettem életét,
Nem is mertem elengedni, soha a két kezét.
Láttam a félelmet, végig büszke arcán,
S át kísértem őt is, élete nagy harcán.

Végignéztem családom keserves kínjait,
Leküzdöttem félelmek, göröngyös útjait.
S hiába kezdtek, mind talpra állni,
Megint csak elkezdet, szívem egyre fájni.

Édesapám hetekig küzdött a halállal,
Elbúcsúzott nem egyszer, keserű szavával.
De ott voltam mindig, annál az ágynál,
Mi erősebb volt akkor is, a végső halálnál.

Időközben megleltem, kit szeretni akartam,
De előtte a gondjaim, némán takartam.
Nem csak akartam, meg is szerettem,
S bánatomra megnyugvásként, csak őt kerestem.

Az élet időközben, megint csak közbe szólt,
Szerelmem szívébe, szintén gondot szórt.
Nagymamája lett, ki apukámmal szenved,
S elvette a lány szívéből, a szerető kedvet.

Ekkor hullott először könnyem a padlóra,
Ekkor köszönt jég hideg, a fehér téli hóra.
Megfagyott az élet, megfagyott egy érzés,
S nem maradt már semmim, csak egy apró kérdés.

Lesz-e vajon vége, a keserves időknek,
S örülök-e talán, a tavaszi felhőknek?
Lesz-e vajon egyetlen, nyugodt, szabad percem,
Élő rokonom, s szerető szerelmem?

De itt a válság ideje, csak hogy folytassam,
Hogy keserves szavaim el ne fojthassam.
Ez is egy kérdés, mit nem rég tettem fel,
Hogy beteg, megtört családom, miből tartsam el?

Mindeközben semmi mást, csak kórházakat jártam,
S szerelmemnek szívére, türelmesen vártam.
De elpattant a húr, mert egyszer arra keltem,
Hiába volt minden, amit eddig tettem.

A múlt hétnek végén egy barátot vesztettem,
Életéért sajnos, semmit sem tehettem.
A halálba menekült 20 éves korára,
Egy kötél volt létének, végső halála.

Apukám sem javul, nincsen már sok hátra,
Ez lett az életem legnagyobb átka.
Elhagyott most szintén, szívemnek szerelme,
Ez lett a napjaim végső keserve.

Örülni nem tudok lassan már semminek,
Nem tudok bízni, s hinni senkinek.
A reményt is lassan, eldobom magamtól,
S félek lassan minden, elejtett szavamtól.