Se veled, se nélküled, így érez most szívem,
S megint csak kétségben íródik-e rímem.
Mert nem lelted meg bennem, szívednek vigaszát,
És nem fogadod bizalommal szavamnak igazát.

Se veled, se nélküled, egy ideje így élek,
Eddig csak elhagyni, most szeretni is félek.
Hogy tudjak magamba több lelket önteni,
Ha nem tudsz egy kérdésben, fél évig dönteni?

Felteszem a kérdést, lassan már magamnak,
Hogy van-e vajon értéke megannyi szavamnak?
Nem merek már bízni lassan, abban miben hiszek,
Hogy szívednek mélyébe, bizalmat viszek.

Hogy lehet öt hónapig kétségek közt élni?
S döntések nélkül, megoldást remélni?
Hogy tudsz élni úgy, hogy nem mersz lépni végre,
Hogy azt mondjad rendben, vagy legyen itt vége.

Miért nem akarsz végre, egy utat magadnak,
S hinni végre szívedből üvöltő szavadnak?
Hallgasd meg mit mond, mert nem hiszem el,
Hogy mindeddig csak némán, s csendesen figyelt.

Ott súgja mindazt, mit igazán akar,
Mit félelmeid fátyla rútul eltakar.
Rántsd le végre kérlek, azt a bántó leplet,
És legyen végre szíved szava, az ami a tetted.

Csak ne hagyd, hogy ennyire elteljenek napok,
Hogy kérésemre választ fél éve nem kapok.
Nem kérdeztem semmi mást, csak egyetlen dolgot,
Hogy lehetek-e melletted egyszer talán boldog.

E kérdés nem csak engem, téged is éltet,
Kétségeid mindig is a választól féltek.
De nem tudjuk meg mindaddig, hogy mi lesz majd a vége,
Ha nem állsz ki egy döntés mellett és teszel végre érte.

De ha sokáig így megy, nekem kell döntenem,
Mert szívemnek egy érzés, lassan már gyötrelem.
Mert nem tudok már sokáig kétségek közt élni,
Egy döntésre várni, s mindig csak remélni.

Megfárad az én szívem is, mert hiába szeret,
Ha nem képes a szívedben, nyerni egy kis teret.
Szépen lassan azt mondja, nem fog többet várni,
S ha nem fogsz végre lépni, akkor fog csak fájni.