A következő üzenet érkezett édesesenjóanyámtól: "Jó lenne, ha már idetolnád a képed!" Ez fenyegetőzés tőle, de még mekkora! Ilyenkor képes napokig nemfelvenni a telefont, vagy úgy csinálni, mintha nem hallaná, mit üvöltözök a vonal innenső végén. Maximálisan keresztülnéz rajtam, vagy az éppen soronlévő "tesohanemjösszhozzám" delikvensen. (Itt csak halkan súgnám, hogy minden áldott nap telefonálunk, ha tudunk, megosztva, de megyünk hozzá. Szinte soha nincs egyedül.) Jó, abban igaza van, hogy én nemsűrűn megyek. Ilyenkor ég is a képemen a bőr. Főleg amikor rákérdez: "Miért is költöztél te vissza Pestre? Hogy közel legyél hozzám, naponta meglátogass, fogd ráncos, vénülő kezem, s majd ha nagyon öreg leszek, megengedem, hogy be is pelusozz!"

Anyám egy csúcsszuper csaj! 81 éves lesz egy hét múlva, de még mindig egy "higanynő". Ha nem lenne, ki kellene találni. Csak nincs olyan túlszárnyaló fantáziával rendelkező egyed a Földön, akinek sikerülne. Még nekem sem! Pedig szerinte én sokszorosan álltam érte sorba, amikor osztogatták.

9 évvel ezelőtt, amikor jóatyám elindult a szivárványon felfelé, halódni kezdett. Látványosan. Ő sem kicsinyeskedik soha a hangulatával. Megértőek voltunk, mégiscsak 50 évet éltek együtt jóban-rosszban. De azt már túlzásnak tartottuk, hogy először szétosztogatta közöttünk javait ("Ha meglátom, hogy a másékéhoz nyúlsz, visszajövök és jól nyakonváglak!" megjegyzéssel), aztán részletesen megtervezte búcsúztatóját. Hogy hová, mely irányba helyezzük el négyszemélyes amfóranyughelyünkbe.

- Ha lehet, apád mellé, ne srévizaverza, mert onnan kiabálnom kellene, hogy meghallja, de jobboldalra, mert a másik részén a szemembe fog sütni a nap.
- Mi süt a midbe?
- A nap a szemembe. (Halálosan komoly, mégis csintalanul csillogó zöld kukkolóját kéretik hozzáképzelni!)
- De anya, akkor már nem lesz szemed... - leheltem elcsukló hangon (próbáltam nem röhögni közben ugyanis...)
- De, lesz. A lelki szemeim. Most képzeld el, ha nem foglak látni benneteket, ahogy ott lökdösitek egymást sírhantomnál, mert elvakít a nap... ha jöttök, ne felejtsétek el a Hubertust, tudjátok, egy kis pohárkával mindig... jó, apádnak is adhattok... de ne árasszátok el cigivel, mert nem fogok nyugodtan nyugszani a nagy köhögésétől... - itt már menekülőre fogtam a dolgot, nem bírtam tovább, kikúsztam a wc-be, és ott fuldokoltam a röhögéstől. Mert elképzeltem a szitut.

Nek-romantikus gondolatait csak akkor felejtette el, de egyik pillanatról a másikra, amikor megtudta, hogy dédnagyi lesz. Egy dédi nem haldokolhat! Neki még feladata van! Megint elkezdett pörögni, ezerrel, tízezerrel... Kioktatta uncsiöcséméket a gyereknevelés rejtelmeiről, kiskabátokat kötögetett, majd lefejtette, újrakezdte, ujját szétbökdöste a tűvel, és amikor megszületett "Kispöcök", már "felhőkbenjáró" állapotba küzdötte magát. Imádja a kisembert, az is őt, mert a dédnagyival lehet a földön négykézlábmászkálni, lábán kislovacskásan hintázni (ilyenkor anyám elfelejti, hogy mennyire fáj a lába... bezzeg istenien tud sántikálni, s közben felsorolni nekünk, hogy neki soha nem segít senki, neki kell cipekedni, és sóhajtozik hozzá...)... a dédi nem szól rá, ha a frissen felcsutakolt, "szöszöketkétujjalösszeszedett" szőnyegre morzsázik... hanem még biztatja is:
- Kend csak szét kisfiam, arra való. Majd anyád kimossa! Kérsz még enni? Hozzon még a dédi? Ti ne kérjetek! Ha éhesek vagytok, menjetek haza enni! (Ez utóbbi mondat nekünk szól, akik farkaséhesen, szájatnyalogatva nézzük a baba-habzsidöbzsit).

Egyik bolondériája, hogy mindenre felmászik. Cirkuszosmutatványosokat megszégyenítő módon kúszik fel mindenre, hogy levegye a függönyt, karnist pucoljon, pókhálókat vadásszon a sarkokból... Kezdtük félteni testi épségét, ezért vettünk neki egy szobalétrát. Arról folyamatosan leesett. Az első fokáról. Megvontuk tőle a létrát. Unokaöcsém elkérte tőle, és bölcsen elfelejtette visszavinni. Két nap múlva telefon:
- Képzeld kislányom, leszedtem a szekrények tetejéről a vázákat, meg a virágokat...
- Mivel?
- Mivel, mivel?! Létrával! Elkértem a szomszédét... de csak a bokám ütöttem meg, semmi másnak nem lett baja... jah, a fenekemre estem... ne izgulj, már borogatom... (Szomszéd kioktatása következett, létra nem juthat anyám alá!)

... de nem adta fel! Most az ágyra teszi a kisszéket, rá a mégkisebb hokkendlit, és arra kapaszkodik... inog... végveszélyes... de mászik... (azt hiszem, inkább visszaadjuk a létrát).

Mikor először megjelentem nála kitetoválva (harmincsokadik éveim közepén), csak ennyit mondott bólogatva:
- Te sem leszel már hülyébb vénségedre!
Egy hónap múlva, amikor észrevette az orromban a piercinget, megcsóválta a fejét:
- Tévedtem.
Lányom és fiam csillogó testékszerencseire már csak így sóhajtott fel:
- A Te kölykeid!!!

... hát ezért szeretem az édesanyámatt... két t-vel...


2008. május 28.