Mindent, mit kértél, megtettem érted,
Megváltoztam, erős lettem, hittem és reméltem.
Most is csak fájó szívemre hallgatok,
S nem érdekel az sem, ha bele is hallhatok.

Velem is az élet, ugyan azt űzi,
Rút időnek bizsuját, cérna szálra fűzi.
Nyakamba akasztja, hamis gyöngyök láncát,
S így takart a szívemre, mélabús álcát.

Megfogadtam neked, hogy letépem láncomat,
S kisimítom arcomon, minden ráncomat.
S ha fájdalmaknak ellenére, felnézek az égre,
Azt érezzem „úgy is egyszer”, boldog leszek végre.

Megfogadtam neked, hogy megteszem mit kérsz,
Hogy ne csak üres szó legyen, mit tőlem úgy remélsz.
Megfogadtam, s megtettem, mert nem feledtem el,
Hogy szívem már nem csak, magáért felel.

Megfogadtam azt is, mit tőlem úgy vártál,
Amiért a szívedbe először bezártál.
Hogy nem szítok már benned, sohasem haragot,
Azzal, ha erős és megértő maradok.

Megfogadtam mind, mert ezt kérted tőlem,
S meg is tettem azt, mi tellett belőlem,
Hittem a szavadnak és bíztam végig benned,
S mi volt végső szavad? Hogy el kell most menned.

Hát hiába kértem, hogy te is most így tegyél,
Hogy mindabból mit elvártál, te is végre vegyél?
Ezért küzdök most is és teszem amit kértél,
Hogy ne csak üres szó legyen, mit nekem ígértél?

Ígérted hogy egyszer, minden jóra fordul,
Akkor is ha életünk, hátba támad orvul.
Ígérted, hogy te magad is bízni akarsz bennem,
S mindezzel mit kértél, csak segíteni engem.

Én is csak ugyanígy akarok most tenni,
Segíteni rajtad, s jó útra terelni.
Hogy szívedben a bánattól, ne csak sírva vérezz,
S te is végre megint, szép dolgokat érezz.

De elmentél, s itt hagytál. Eldobtad mit adtam,
Kitörölted mindazt, mit szívedben hagytam.
Hát érzelmeim tengerének ennyit ér az ára?
Hogy egyetlen szóval, eltipord a sárba?