Schallmayer Matildka reggel, ébredés után, a nyóckerben kiállt a gangra, kirázta porrongyát, majd egy jóízűt trombitált igazi, keményre vasalt vászonzsebkendőjébe. A ház valamennyi lakójának kebelébe mérhetetlen boldogság költözött, mert előző este tanúi lehettek, hogyan dobja ki nemcsak szíve csücskéből, hanem lakásából is a termetes hölgy Stockmuck Zsigát, a kerület legművészibb "félkörívrajzolóját".

Zsiga azt hitte, megtalálta az "igazit" Matildka éltes, terebélyes személyében. Imádta, amikor reggel a zaccos kávét morogva elévágta, csodálta újságpapírcefetekre zabolált hajkoronáját, és nagyon elegánsnak találta, ahogy ráköp a vasaló aljára, hogy siccergéséből megtudhassa, elég meleg-e már ahhoz, hogy nekilásson napi vasalandójának.

Matildka is ilyetén érzéseket táplált Zsiga iránt. Főleg akkor, amikor vakító, sárgacsíkos mellényét a kötött zsájblijára húzta, bütykös és enyhén koszos lábát beszuszakolta a szandáljába, majd büszkén nézte, ahogy seprűjét a vállára csapva, vagy maga után vonszolva elindult munkautcájába, sapkáján fickósan rezgetve az "antennát".

Ezt a kedves idillt csak az törte meg néha-néha (általában minden este), hogy Zsiga előszeretettel kereste fel az utca sarkán fellelendő kulturális helyiséget, s onnan "enyhén" spicces állapotban tévelygett haza. Matildka ilyenkor feltámogatta a kapualjból, ahol édesdeden alvásra szenderítette magát. A szomszédok kedvesen hívták fel figyelmét "aranybogárkája" állapotára:
- Tudja kedvesem, már megint ott fekszik az az állat, nem is értem, hogy magácska miért... és még mindig... pedig maga olyan pedáns, kedves, aranyos... hogy tűrheti... - sutyorogták a fülébe folyvást folyva.

De ő nem hederített a suttogókra. Otthon gyengéden kirázta a sárgacsíkosból, lesimogatta róla penetrát árogató fuszekliját, megigazgatta feje alatt a kispárnát, majd csókot lehelt izzadékos homlokára és mellédöntötte papírfecnis fejecskéjét.

Tegnap viszont másképp történt. Zsiga ugyanis elkövette élete legnagyobb hibáját (bár később, a mentőben, amikor már teljesen magához tért tagadta, hogy ő bármire is emlékezett volna). Ugyanis nem egyedül tért haza, s a kapualjban Matildka úgy talált rá, hogy fejét szakadék táskája helyett egy tiritarkaszőke, ráncai eltüntetésére 10 kiló vakolatot beletömködő, cefrétől vihogó hölgy leszottyadt mellein nyugtatta. A drámai hatást fokozandó, hogy a művész féltve őrzött seprűje a "hölgy" kitámogatását hivatott szolgálni.

Matildkában egy világ omlott össze láttukra. A seprűt határozottan magáhozragadta, majd több, kevésbé kedves rúgással életet lehelgetett Zsigába, miközben a "hölgyet" hajánál fogva próbálta eltávolítani kedvese alól. Zsiga csak bambán nézte, ahogy törékeny virágszála bevonszolta az udvarra a sivákoló némbert, a gangon pedig gyülekezni kezdett a lakóközösség. Ki széket, ki asztalt hozott, megterítettek gyorsan, többen a gukkert is megkeresték, és úgy szemlélték a nagy eseményt. Matildka pedig a tettek további mezejére lépett.

Később így nyilatkozott a nagy ricsajra odazúduló tudósítónak a rendőrségi és mentőségi szirénákat túlharsogva:

- Kérem szépen, ezt nem lehetett tétlenül szemlélni. Nekem a lelkem törött akkor össze. Ország-világ előtt kijelentem, hogy egy ocsmány, tetű, szemét, aki soha nem szeretett, csak kihasználta törékeny lelkem minden, pipacsvirágként nyíló érzését. - Tipitopi zsebkendőjét közben odanyomogatta sziszegve a bal szeméhez, mely szivárványszínű omladékban eltűnve pislogott a világra.

- Nem, ezt nem ő csinálta. Hozzám sem ért. Ez akkor történt, amikor a vasalódeszkát próbáltam a fejére húzni, és beleakadtam a lábába. Dehogy akart ő bántani! Ne nevettessen! Ő??? Sose!!! Az államat nézi? Jajj, drága, csak tiltakozott, amikor a gyógyszeresüvegből bele akartam dugmászni a szájába a nyugtatót. Aztán rájöttem, milyen drága manapság... akkor próbáltam a fejét a gázsütőbe gyömöszölni.... de eszembe jutott, hogy a Gázművek mennyit számlázna ki, ha így, botorul használnám másra a luftjukat. Nem tudnám én azt kifizetni kedveském... Igen, a rendőrség akkor jött ki, amikor a két lábánál fogva lelógattam a kovácsoltvas korláton át az udvarra.... de még akkor is tagadott a dög!!! Az a cemende meg ott vihogott mellettem, hát egy duplatriplanelzonnal belesegítettem a virágládákba. Szegény muskátlik! Látja, hogy néznek ki? Most aztán dajkálhatom őket héthosszat!... Mindezt egy "melegágyi" miatt... nem érte meg... - fejét csóválva nézett körbe.

A gangon ujjongó szomszédság egy emberként tapsolta meg. Ő kedvesen bólintott, orrlyukából kilengedezett a "sohakinemvágott" szőr, pongyolája lágyan hullámzott mellette, míg kezét integetésre emelte, ép fél szeme könnybelábadt, és határozott hangon a világba kiáltotta:

- Köszönöm drágáim! Ti már régen tudtátok! Hogy én... hogy nekem.... Éljeeen a Világbékeee!!!


2008. február 17.