Ott vagy minden percben, minden képben,
a sötét árnyékok között, s a fényben...
A halott tekintetben, a tükrömből,
utánad rohanok...kereslek utolsó erőmből.
De hiába, fekete lepel borul a világra,
elfáradtam... eleget éltem a semmire várva!
Csendben, végül csak szótlanul fekszem,
és már nem fáj, nem kell kitartónak lennem.
Színtelen a szobám, vakok ablakaim,
s te rólad szólnak, az utolsó sóhajaim.