Ma megint csak könnyezem, ezt hozta a sors,
Nem ízesít étkemen, se só se bors.
Keserű most minden, keserű az élet,
Szeretni is lassan, egyre jobban félek.

Ma megint csak könnyezem, mert nem maradt már más,
Csak könnycseppekbe karcolt, ezernyi vallomás.
Megannyi szó, s megannyi érzelem,
Mit földbe tiport mindig, másban szőtt félelem.

Ma megint csak könnyezem, nem tehetek róla,
Mert egyetlen nap borút hozott, megannyi jóra.
Elfeledtet mindent másban, mit eddig szépnek hitt,
És egyetlen nap csak, mi mindent sírba vitt.

Ma megint csak könnyezem, mert nem maradt semmim,
Nem hisz bennem, nem hisz nekem, nem ért meg senkim.
Szeretni vétek, kérni szánalom,
De szeretek és kérek, s büszkén vállalom.

Ma megint csak könnyezem, újra és újra,
Mert félek, hogy elpattant szívemnek húrja.
Eddig csak dalolt, ékesen pengett,
De van akit ez zavart, s nem kért mást, csak csendet.

Ma megint csak könnyezem, mert valaki hiányzik,
Olyan, ki azt hiszi, csak a másik hibázik.
Hogy minden gondnak magja, miattam született,
Mert nem akartam jó dolgokban, tartani szünetet.

Ma megint csak könnyezem, mert nem értek már semmit,
Mert azzal, hogy szeretek, nem őrzök meg senkit.
Nem kértem senkitől, soha hogy így tegyen,
Csak azt akartam szép órákból, ne csak egy perc legyen.

Ma megint csak könnyezem, mert nem tudok mit tenni,
Csak néhány apró szép emléket akartam eltenni.
Azt hittem nem nagy ár egy találka a hegyen,
Hogy szívünkben ne kétely, hanem béke legyen.