Ha elbújik a nap, és csendes lesz a tér,
Tűz fényénél hallhatod, az éjjel mit mesél.
Említ dús folyót, mit hidak szelnek át,
Madárdaltól zengő lombú, erdőszéli fát.

Hol az égnek kéklő fellegét, hófehér felhő szeli át,
Mi magas hegyek csúcsán megpihen,
Majd ismét útra kél, lágy szellő fürge szárnyain,
S égre festi délibábként legfőbb vágyaid.

S közben érzed a tűz, védő melegét,
Óvja minden percedet, mit neked szánt az éj.
Köré gyűlik sok barát és mindenki ki fázik,
Ki éjszakának hidegében, melegségre vágyik.

Lángnyelvek közt szárnyra kél, egy apró fénylő parázs,
Szemedben e látvány, pillanatnyi varázs.
Elvarázsol szikrázó, halványuló fénye,
Majd kialszik és hamuként száll tovább az égre.

Száll csak száll az ég felé, ki tudja hogy merre,
Hogy lágy szellő, mit éj mesélt, útjára terelje.
Egyetlen vágya, hogy meséknek útján,
Megpihenjen ő is, magas hegyek csúcsán.