Haraggal élni szívünkben
„Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak,”
/Petőfi/

Édesapám sírjához mentem ma, egy szál virággal. Elmesélni neki, hogy a negyven éve tartó pernek vége van, az elvett balatoni ingatlant visszakaptuk, de a veszekedés folytatódik, mert egymás között nem tudunk megegyezni a felosztásban. Nehéz közös nevezőt találni húsz, harminc emberrel. Pontosabban lenne megoldás, ha én engedném, hogy megint a mi kárunkra lopjanak, mint tették sok éven át.
Hát nem! Elegem van belőlük. Pedig gyűlölöm a veszekedéseket.

S ahogy lépdelek a temetői sorok között, jut eszembe egyik ismerősöm, aki közte, és apja közötti viszonyról mesélt, most hogy már ő is csak a temetőben találkozik vele.

- Apám nem tudta megbocsátani egész életében nekem, hogy nem fiúnak születtem. Ezért bármit tettem, akár hogy dolgoztam, mely férfinak is becsületére vált volna, nekem nem hozott elismerést. Pedig, de vágytam rá mindig, - szőtte gondolatait mesélőm.
Mint kisgyerek, ültem az ölében, cirógattam, öleltem, bújtam hozzá, amint csak hazaért. Később, az évek múlásával is rajongva próbáltam hozzá közeledni, de ahogy nőttem, úgy nőtt benne is a berzenkedés, az elégedetlenség velem szemben. Vagy csak én vettem észre ebből egyre többet? Magam sem tudom. Aztán ez az érzés állandósult. Nem volt aki, vagy ami, segített volna feloldani ezt az állapotot, ezen a kapcsolaton változtatni.
Talán a házasságom is egy kicsit lázadás volt ellene. A két unoka sem hozott javulást.
Azt nem mondom, hogy állandó feszültséget okozott, de az érzés örökre ott maradt.
Már nem lehet rajt változtatni, betegeskedve, mégis hirtelen halt meg.
Csendben, elmerengve lett vége a visszaemlékezésnek.

Azóta sem hagy nyugodni ez a kitárulkozással megmutatott életút, apa és lánya között. Különösen, ha egyetlen utódja ő volt.
S a tehetetlen érzés, hogy senki nem volt, aki segítsen, aki közvetítsen, aki…

Apját jól ismertem. Azt nem mondhatom, hogy szerettem, pedig azt is lehetett volna, de nagyon tiszteltem. Szorgalma, tudása alapján felnéztem rá, de közeledni, mi több beszélgetni, se lehetőségem, se merszem nem igazán volt vele. S most hallva a történetet, még nekem is lelkiismeret furdalásom van, hisz én sem segítettem, én is azok közé tartoztam, akikre talán mindig is neheztelt. Szerinte igen, szerintem nem volt rá oka. De a miértet, nem mondhattam el neki, inkább hallgattam.

De mit mondjak a lányának? Ma-holnap ő is ötven éves, s hordozza a keresztet a vállán. S forgatja a keserű érzést lelkében. Vajon meddig? Így kell sírba szállni, így kell találkozni majd odaát?

Nem! Tör ki belőlem hirtelen a válasz, mikor már messziről látom a nagy a fenyőfát, mely alatt a Nagyszülők és Édesapa pihennek. Nem! Kiállt lelkem újra és újra.

„Az nem lehet, hogy annyi szív, hiába onta vért…” /Vörösmarty M. Szózat/

Nem, nem és nem! Így nem lehet örökké élni. Az nem lehet, hogy őseink hibái megöljék lelkünket.
Az nem lehet, hogy még halála után is megbántva éld életed.
Az nem lehet, hogy soha nem lesz feloldozás! Az nem lehet, hogy nincs megoldás!




De van. A csendes megbocsátás.
Mondom magamban, miközben a virágot teszem a vázába, melyről most tépem le a téli takarót. S ahogy elmerengve állok, majd hangosan mondom köszönetem és hálámat a sok küszködésért az aligai telkek miatt. Mert neki leginkább, az jutott. Kevés öröm, sok gond és még több munka. Nekünk csak ölünkbe hullt. Vagy nálunk is csak a gyerekek ölébe? Mert sokat küszködtem, perlekedtem én is érte, s még ma sincs vége.

Velem is elégedetlen volt Édesapa.
Pedig sokra vittem, de ő szent életéhez képest, igencsak földi, gyarló ember lettem.
Vajon még most is neheztel rám? Mint halála előtt oly sokáig, mert nem hallgattam rá?

Lesütöm szemem, a választ nem tudom. Pedig bűneim bocsánatáért esdeklem előtte, összetett kézzel. Vajon tudja, hogy itt vagyok? Vajon hallja hangomat? Vajon mit válaszolna? Kérdezem, de hangot nem hallok, pedig reménykedem, hogy valahol belül, megérzem válaszát.

De csak az nyilall belém, csak azt tudom, hogy mit tegyen a másik?!
Megmondom, vagy megírom neki. Ne habozzon, rohanjon. Menjen ő is ki a temetőbe. Nézzen apja sírjára, mintha szemébe nézne, s mondja hangosan:
Apám megbocsátok, mert a te véred vagyok. Apám megbocsátok, mert szeretlek! Apám megbocsátok, mert hiányzol! Apám megbocsátok, mert…
Apám, nem hiába éltél, mert van gyermeked, vannak unokáid. Véred tovább él. S keresem az új érzéseket, melyeket szívembe tegyek a fájdalom, a harag helyére. A szomorúság mellé.
Mondd csendben, halkan, magadnak:
Igen apám, megbocsátok! Igen apám szeretlek! Igen apám, mesélni fogok rólad dédunokáidnak is. S ha neved emlegetjük ünnepeken vagy csak hétköznapokon, ezután nem a harag jön elő belőlem.
De mondd apám! Te is megbocsátasz, te is hallod esdeklő hangomat?
Apám, mit válaszolsz?

S ha a hangot nem is hallod, ha válasz nem is jön, a felszakított sebet, a szív fájdalmát, mint áldozati bárányt tedd a sírkőre, a fejfa alá. Hagyd ott, s csendben indulj hazafelé! A temető kapuból még nézz vissza, mint életed egy elmúlt részére, mint egy friss sírhantra, mert valamit most temettél oda. A fájdalmat, a megaláztatást, a sok keserűséget, a bánatot.

Hagyd ott és menj!
Hagyd ott és kezd új életet!
Egy más életet, ahol szíved nyitva marad a jóra, a szépre, a szeretetre, a megbocsátásra.
Mert arra is szükség lesz, hogy ne lépj apád haragos nyomdokaiba.
Hogy hazaérve tudj beszélni lányodhoz, fiadhoz. Hogy tudj példát mutatni megbocsátásból, feloldozásból. Hogy tudj kézen fogva velük is elmenni a sírhoz, s letenni az ő terhüket is.
És folytasd az idézetet: „És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket." Hogy tudjátok meg mindnyájan, mi a megbocsátás. Melyért oly gyakran magunk is imádkozunk eképpen:
„És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk ez ellenünk vétkezőknek…”

Ámen.
Igen, úgy legyen. Itt lenn a Földön és ott fenn a Mennyekben.
Most és mindörökké. Ámen!

Keszthely, 2009. március 24. bíboros

/Válasz jött: Írásod folyton a fejemben motoszkál, nem tudok szabadulni tőle. Igazad van, ezt le kell zárni.
Sajna már csak a temetőben lehet. Végig sírtam, ahogy olvastam, sőt már többször is elolvastam./