Szemem sarkán felcsillant egy könnycsepp,
Mikor újra rád gondoltam én.
Felhangzott egy rég nem hallott dallam,
És kezemben egy eltépett levél.

Darabokból raktam össze minden apró szót,
Sok emléket, mit soraiba zárt.
Néhány szakadt papír darab, a rég múltról dalolt,
Hisz nem volt más, mint apró vallomás.

Csak egyszer volt számomra színes a világ,
Csak egyszer volt, hol nem volt meséből állt.
Nem volt más kincsem, csak egyetlen szó,
Mi rossz kedvnek igazi élethozó,
Az egyetlen vétkem és fájó hibám,
Hogy szeretett szívem és mélyébe zárt.

Egy élettelen nap telt újra el,
Egy semmit mondó érzéketlen hét.
Én kérdezlek és sohasem felelsz,
Majd rájövök, hogy nem vagy már enyém.

Nem vársz többé tárt karokkal várva,
Kezed nyújtva két kezem felé.
Szívem többé nincs szívedbe zárva,
A magány tőrként hasít most belém.

Csak egyszer volt számomra színes a világ,
Csak egyszer volt, hol nem volt meséből állt.
Nem volt más kincsem, csak egyetlen szó,
Mi rossz kedvnek igazi élethozó,
Az egyetlen vétkem és fájó hibám,
Hogy szeretett szívem és mélyébe zárt.

Sok fájó hónap elteltével, múltak évszakok,
Megszámolni sem tudnám talán.
Elmúltak a boldog idők és a szép napok,
Helyetted a társam csak magány.

Olyan lassan teltek hosszú évek,
Hogy úgy tűnik az idő is megállt.
Nem tudtalak elfeledni téged,
Emléked és mind azt, ami fáj.

Csak egyszer volt számomra színes a világ,
Csak egyszer volt, hol nem volt meséből állt.
Nem volt más kincsem, csak egyetlen szó,
Mi rossz kedvnek igazi élethozó,
A legnagyobb vétkem és fájó hibám,
Hogy szeretem, becsülöm, s mégis vége már.