Egyszer volt, hol nem volt, egy szépnek hitt álmom,
Azt hittem hogy sikerül, a mennyekbe szállnom.
Egy angyalra leltem, ki e földön rám talált,
S feledtette velem, az életet, s a halált.

Egyszer volt, hol nem volt, azt hittem végre,
Hogy magányos perceimnek eljött hát a vége.
Annyira akartam szívemből érezni,
Hogy elkezdtem balga mód, tengernyit kérdezni.

Egyszer volt, hol nem volt, tévhitekben éltem,
Boldogságom, s jó kedvem, egy szívtől reméltem.
Annyira akartam, szívemből szeretni,
Hogy így kezdtem lassan, szavakkal temetni.

Egyszer volt, hol nem volt, egy mesét éltem át,
Minden egyes percben, ha láttam mosolyát.
De nem vettem észre, hogy végig rám nevet,
Mert szívének mélyén, valahol szeret.

Egyszer volt, hol nem volt, hogy két karomba zártam,
Azt éreztem végre, nem hiába vártam.
Megöleltem, átkaroltam, halkan és csendben,
S éreztem, hogy végre van, ki szeret engem.

Egyszer volt, hol nem volt, mohó kezdtem lenni,
Egyre több jó dolgot akartam eltenni.
Egyre csak kapzsibb, s mohóbb ember lettem,
Ez lett a napokban, örökös vesztem.

Egyszer volt, hol nem volt, önző ember voltam,
Mert szavaimmal mindig, csak magamért szóltam.
Magamra gondoltam, s másokat nem néztem,
S gondjaimat ezzel, még jobban tetéztem.

Egyszer volt, hol nem volt, egy utolsó reményem,
Hogy ne legyek e földön, érzéstől szegényen.
De eldobtam magamtól, az egyetlen kincsem,
Így se jövőm, se szívem, se életem nincsen.