Egy vallomás-e gondolat, mi most célhoz ér,
Egy papírt sosem látott, szívből szólt levél.
Minden egyes szó, mit leírok most benne,
Görcsbe rántja szívem az első szótól kezdve.

Már nem az írja soraim, ki napokban voltam,
Hogy számból csak rontást és bűnbánatot szórtam.
Most leírom mindazt, mit azelőtt éreztem,
Mielőtt romboltam, s nagyot vétkeztem.

Volt és van egy érzés mit megérezni féltem,
Mit csalódás és bánat, fő okának véltem.
Hisz ahányszor ezt éreztem bárkivel szemben,
Ott hagyott, megtiport, megalázott engem.

Megijedtem mindezt újra érzeni,
Ezért akart szívem, folyton csak kérdezni.
Várni sok választ, halkan és csendben,
Hogy megérthessem mennyire értékelsz majd engem.

Vártam a választ, de eddig titok maradt,
S számra az a sok kérdésből, csak egyre több és több ragadt.
Csak egyszer kaptam volna meg, úgy igazán szívből,
S nem kellene verset írnom, ennyi fájó rímből.

Azt érzem hiányzol, egyre csak jobban,
S szívemben e hiány, egyre csak fellobban.
Nem tudtam miért teszi ezt az élet,
Hogy azt szeretném leginkább, mitől csak félek.

Hát levelem végén, nem írhatok másról,
Csak egy szívből jövő, reszkető, igaz vallomásról.
Bevallom, hogy szívem már csak te érted dobban,
Hogy szeretlek, becsüllek egyre csak jobban.