Véget ért és múlt lett, ismét egy szerelem,
A felhőtlen boldogság, és rút viták harca,
Tucatnyi emlék, és megannyi érzelem,
És két ember szívének, legnagyobb kudarca.

A magánynak vándora, rám talált ismét,
Mint kedves ismerős, kezet fogott vélem,
Nekem adta ismét, ereklyeként szívét,
Hiába mondtam, hogy köszönöm nem kérem.

Azt mondta „Fogadd el! Számodra most ez jár.
Egy aprócska szív, mi csak te érted dobban,
Addig tömd a szívem, azzal ami fáj,
Míg valaki szerelme, érted fel nem lobban.”

Eltettem hát szívét, hisz ajándékba kaptam,
Most is a kezemben szüntelen szorítom,
Beleteszem mind azt, mit kaptam és adtam,
Mi az hogy teszem? Szinte már borítom.

Most, hogy szíve enyém, érzem amit érez,
Éreztem ezt máskor is, de ezúttal most más,
Lelkének mélyén, egy cseppet sem vérez,
S azt súgja fülembe, nézz és ne csak láss.

Próbálom érteni, mit érez együtt szívünk,
Mert valahogy más, mi ezúttal hiányzik,
A szerelemben jól tudjuk, nem szabad hinnünk,
De ezúttal a szokott érzés, valahogy hibázik.

Eddig csak az érzelem, mi hiányzott ezután,
Nem pedig az, kitől addig kaptam,
Most viszont csak ülök, értetlen és bután,
Hisz az hiányzik most, kinek én is adtam.