Az időnek vándora, szüntelen meg sem áll,
Végtelen útján, nyugalmat nem talál.
Csizmája sarkát, koptatja macskakő,
Ruháját áztatja, irdatlan zord eső.

Az időnek vándora, szüntelen meg sem áll,
Nyomában jár az élet és halál.
Árnyéka nem más, mint nyár, az ősz a tél,
Bármerre jár, ugyan úgy vissza tér.

Nem kíséri senki, nincsen mit tenni,
Egyetlen társa a szél,
A napfénnyel ébred, el sosem téved,
S a holdfénnyel aludni tér.
Nincsen barátja, így senki sem látja,
Mikor és merre jár.
Nincsen családja, mi rá otthon várna,
Mert az idő az meg nem áll.

Az időnek vándora, szüntelen meg sem áll,
Sohasem kérdez, néma csendben jár.
Nesztelen útján, senki sem hallja,
Egyetlen kincsének, lépteit vallja.

Csak előre néz, az időnek vándora.
Két szemét marja, göröngyös út pora.
Könnyező szemével néz fel az égre,
Tudja, hogy útjának sosem lesz vége.

Nem kíséri senki, nincsen mit tenni,
Egyetlen társa a szél,
Régóta már, tévúton jár,
Nem hisz, és nem is remél.
Nincsen világ, se színes virág,
Mit egyszer sem taposna el.
Lelkében tombol, s mindent lerombol,
Senki sem vidítja fel.


Már meg sem áll, régóta már, céltalan utakon jár…