Mióta létemnek életet leheltek,
Önmagam útján bolyongok szüntelen.
Néha a gondok, rossz felé tereltek,
Így nem lett az életem, cseppet sem bűntelen.

Mióta létemnek értelmet kaptam,
Eszméim csalfán hazugságba vittem.
Sokszor elvettem, s még többször adtam,
Mindent csak azért, mert mindezt jónak hittem.

Mióta létemnek álmaim adóznak,
A való világ sorsa, hanyatlóba fordult,
Álmaim lassan, a szívembe hatoltak,
S a valóság mi igaz, mérgesen rám mordult.

Mióta létemnek szívemet áldoztam,
Elborult elmémnek, csalfa hazug árnyát,
Gondolatok büszke hitét, mindvégig pártoltam,
Miközben sebezte, álmaim szárnyát.

Mióta létemnek szerelmet vallottam,
Sebzett szárnyú álmaim reppentek felém,
Mire tiszta elme szavait, a valóból hallottam,
Már nem markolt a remény két kézzel belém.