Sok-sok idő eltelt, sok bús emlékezés,
Elvakított ezernyi, döbbent csalódás,
Bizalmatlan, remény vesztett élet bújt belém,
Azt hittem, hogy szeretni sem tudok már talán.

Végtelennek tűnő úton indultam tovább,
Mi céltalannak látszó, csalfa messzeség,
Poros úton bandukoltam, göröngyök nyomán,
Mit magam mögött hagytam, a legnagyobb veszteség.

Kabát zsebem elszakadt, e hosszú út során,
Mi rejtette bizalmam apró kincseit,
Meglopott az élet, fiatalon, korán,
És eljátszotta velem, ádáz vicceit.

Gúnyt űzött belőlem, elvette mit tudott,
Nem kért elnézést, nem nyújtott vigaszt,
Hagyta, hogy nincstelen sétáljak az úton,
Mely madarat, s vadat, egyaránt elriaszt.

Hosszú utat megtéve, a távolban látom,
Hogy nem vagyok egyedül ezen a világon,
Egy halvány árnyat látva, felcsillant a szemem,
Egy ember állt ott előttem, s megfogta a kezem.

Elővette zsebéből, mit elszórtam az úton,
Markomba szórta, s fülembe súgott.
Ez a tiéd- súgta, de nem hittem el,
Lyukas zsebem kincsei? De elment, s nem felelt.

Eltűnt a távolban, nesztelen léptekkel,
Ragyogó szemmel, és tiszta lélekkel.
Bár visszaadott mindent, mit lyukas zsebem rejtett,
Megfizettem érte, hogy szívem nem felejtett.

Nem kért érte semmit. Elvette magától,
Hisz zsebre tett egy maroknyit, a csendes magányból.
Örültem, hogy megkaptam elvesztett kincsem,
De utamnak vége, még mindig messze nincsen.