˝Az igazságot, a kíméletlen igazságot!˝ /Dante/

˝Múltidéző˝, csendül fel egy régmúlt dallam. Ha belegondolok, egy teljes évem telt el terméketlenül, átvergődve a munkanélküliségből az éjszakai életbe. A munka megöli az ihletet, szokták mondani. Két órát adok magamnak, hogy belemerüljek magamba, ahol senki sem jár, mélyen elmémben gyülekezik valamiféle értelem. Talán a múlt és a jelen, a tapasztalat és elnyomott sihederkorom hazája. Két teljes óra múlva megszűnik a szabad gondolat, főnökeink alárendeltjeiként engedelmeskedünk, újgazdagok parancsainak eleget teszünk. Most viszont nincs idő, nincsenek korlátok. (Szeretném hinni.)
Eme pár percet emlékezésre fogom felhasználni. Már nem hiszem, hogy írói vénám irányít, ahogy egykor volt mibe menekülni. Legszívesebben ordítanék, de csak némán kerülgetem a mű szavakat, közhelyeket alkotva, táncolva a semmi tornácán, s nem merem magamnak sem bevallani, mennyire hiányzik valami…
Fotók százait tartom magam előtt. Vannak vidámak, ügyetlenek, igénytelenek, mélázók, mind-mind egy lezárt, néha sötét korszak megörökített vonásai, melyeket néha jobb felejteni. Elmúlt életem rezdülései, szinte a fejem is belesajdul, úgy ömölnek a papírra, rendezetlenül s nem strófákba erőltetve.
A minap a kezem ügyébe akadt egy meglehetősen elfakult, mégis jó állapotú kép. Elfog a félelem s bevillan egy rég elszállt szó, majd mondat: ˝Elegem van, hogy állandóan nevetgélsz!˝ Megtört hiúságomat csak a legendás kék szemei tudták enyhíteni, bár azóta bevallom, mintha valaki leradírozta volna azt az állandó mosolyt rólam. Mintha már szám sem lenne, csak a megrögzött racionalista elméletem. Éljünk tárgyilagosan! Éljünk érzések, vágyak nélkül! Mennyivel könnyebb a lét szerelem nélkül… S ha magam előtt látom ezt a nyúlánk, hosszú karú férfiembert, ha felidézem szórakozott, mégis sokatmondó tekintetét, összeborul az évek óta, fáradságos önerővel építgetett érzelem-gyűlölő eszmém. Eszme? Talán csak hóbort. Újabb önmarcangoló ostobaság, mert miért lenne jobb a könnyebb utat választani és csak elringatózni életünk tengerén? Kedves Barátaim, bátran kijelenthetem, hogy az ember se tengeren, se szárazföldön nincs biztonságban. Talán azért, mert a tengeren fizikai képtelenség két lábon járni, szárazföldön pedig saját magunk rúgjuk ki lábunk alól a talajt.
Óh, hogy gyűlöltem társaimat, akik könnyekkel és gyermekded pitizéssel előttem taposták ki útjuk járható ösvényét, miközben rám fintorgott az odakészített penge, mert csuklóm tele volt túlbuzgósággal. Talán ez a sekély és rejtélyes izgágaság segített a későbbiek folyamán is, mikor mindenki tudta további élete célját: ˝Boldog család, saját ház, megértő szerető, összefutós party-délutánok, drága göncök és cipők, megfelelő anyagi biztonság, a szakma magas szintű elsajátítása…˝
Jómagam mindössze németül szerettem tanulni, az irodalomban találtam szórakozásra, minden más felettébb untatott. S mikor oktatónk közvélemény-kutatás céljából feltette a ˝Mi leszel, ha nagy leszel?˝ kérdést, különös pánikhangulat lett rajtam úrrá, ugyanis egy nyamvadt ˝a˝ betűt sem voltam képes leírni, még bal kézzel sem.
Igazságtalan feltételezés lenne azt hinni magamról, hogy semminek nem tudtam igazán örülni.
A fáradt délutánokon hazafelé menet kifejezetten szerettem nézni a felhőket azon tűnődve, miként és hova tűnnek, vagy az akarva-akaratlanul meghallott beszélgetéseken töprengeni olyannyira, hogy végül halk kuncogásban törtem ki.
A kirándulásokat pedig különös izgalommal vártam régi cimborák kezét fogva, semmiféle korlátot nem ismerve, míg félmámoros állapotban publikus csókok nem csattantak.
Attól kezdve már csak a magányosan átbiflázott, kávéízű éjszakák és a hétvégi lumpolások maradtak, mint valami életpótló. Minél jobban közelegtek a vizsgák, én annál nagyobb zavarokkal küzdöttem. Emlékszem, hogy a történelem írásbeli előtt aludni sem tudtam. Másnap az az ismerős hang szólított egy terembe magával, melyet már csak legmélyen őriztem magamban. Rendkívüli érzés volt szeretetem és gyűlöletem tárgyai között ingázni, csak és kizárólag, mint a kábítószer, mely alattomos mégis édes. Általa az ember egyszerre szeret és gyűlöl, a két szélsőséges érzésen kívül nincsenek árnyalatok.
Mire észbe kaptam, minden félelmem ellenére magamhoz képest második legjobb eredménnyel maturáltam, míg Ő kimért türelemmel s oly elérhetetlenül közel ült hozzám, mint egyetlen ideál.
Azóta már lehullott jó néhány levél és kelt fel új nap. A kérdés, hogy kit hová sodor a szél, csak rajtunk múlik, minden csupán elhivatottság kérdése. Viszont néha nem árt tükörbe néznünk. Lótunk-futunk egész nap: ˝Igen Uram! Nem Uram!˝, s ha kifizeti a szobát, mi készségesen hajbókolunk. Máig megvetendő és kényszerű tulajdonság a talpnyalás, míg a múltban lakozik minden megfojtott vágy és ölelés, a jelen sivár valóság, maga a jövő pedig megfejthetetlen…