A vén szamár, megélt egypár évet már,
Éli életét, komótosan ugyebár.
Telnek a napok, a hónapok, az évek,
A vén szamár nem lesz fiatalabb, csak vénebb.
Megy, lomhán hajt, s húzza az igát,
Munkájának se vége, se hossza, már nem lát.
Nem látja a jelent, csak a munkának él,
Elvakultan dolgozik, s boldogságot remél.
Felkel a nap, s este lenyugszik,
A vén szamár a szürkületben elandalodik.
Reggel és este jön, s elmegy,
Napjai így telnek el, s nyugovóra tér meg.
Van egy hű párja, aki mellette van,
Szeretettel figyeli, ki várja otthonában.
Érte él, s dolgozik egész nap kitartóan,
Hisz értelmetlen lenne az élete,
Ha nem élhetne vele boldogan.
Érzi a korát, az idő súlyát a vén szamár,
Nem panaszkodik, elfogadja, hogy idős már.
Szívében óriási nagy szeretet gyűlt össze,
Kit szeret, annak bőségesen jut belőle.
Nehéz az élete, bár lelkében béke honol,
Megnyugvással szemléli az időt, mely csak
Jár, megy, halad s körbe- körbe vándorol.
Mindent szépnek lát, mi körülötte ragyog,
És a párja mellett, két kicsi csöppség szuszog.
Odabújik hozzájuk, föléjük áll,
S önfeláldozóan védelmezi őket,
A nap felkeltével s nyugtával, szívében Hordozza mindörökké őket.
Boldogságban él a vén szamár,
Mikor reggel felkel, s ismét húzza az igát, a Szívében örök ifjú vén szamár.