Szirmok zenéje szállt, már
nem tudom melyik év volt,
de virágboldogságban
ölelt át hegyet égbolt.

Szirmok zenéje fénylett
pirosan, sárgán, kéken,
s feltűnt hazám a Szépség
ölelte messzeségben.

Virágok: piros lelkek,
sárgák széltáncos árnya,
s a szívdobbantó kékek
szélnek tárt muzsikája!

Mindegy, hogy melyik év már…
Most csak bánatok lépnek
emlék-tükörre, s múlté
minden virágígéret.

Nincs már hazám, a Szépség
mit átöleljen. Látszat
játszik, forog, a szirmán
régen kihűlt varázslat.

Ahol Becsület nincsen,
haza miként lehetne,
s virág, amely tanítna
szépségre, szeretetre?

Most megyek nincs-hazámban
elébe esti tájnak,
s szívemben volt-virágok,
és volt-csillagok fájnak.