Csak egy tücsök hegedül,
s fáradt lepke árny,
a szívemre leül,
ő az éjszaka talány!

Sötét van, esti világ gyújt
lelkemben dal-lámpást,
szennyes nappali szél fújt,
de éj-zene borít reám áldást.

Oly világos most minden gondolatom,
mert csend van, félelemtől mentes,
ha kéred mindet neked adom,
mi nekem szép, legyen neked kedves.

Lidérc röppen, zúg, véremet szívja,
huncut gondok őrlik, él
szeret, s kifejezni ezt csak eképp bírja,
csőrre bőrbe törve, eddig remél!

Mi utána marad, a folt,

reszketeg, gyermek gondolat,
hogy testünk egymásba forrt,
de viszkető érzés,-
csak emlék maradt...