Egy szép, napos nyári reggelen a mester magához hívta tanítványát. A tanítvány az utolsó próba előtt állt és már nagyon várta ezt a napot, hiszen csak ezután juthatott el és léphetett a mester nyomdokaiba. Ez a próba, kezdete volt élete azon szakaszának, amely által, ha sikeresen veszi, ő is egy megbecsült, tiszteletre méltó tagja lehet egy zárt közösségnek, akik a bölcsességet és a tudást uralták. Már nagyon várta ezt a pillanatot és úgy gondolta, a mai nappal elérkezett az ő ideje. Határozottan és magabiztosan megállt a mestere mellett, aki egy mozdulattal magához intette és így szólt:
- Látod fiam azt a hosszú fakerítést? – mondta a tanítványának, majd hosszú, vékony mutatóujjával a távolba mutatott, ahol az erdő mellett, úgy százötven méternyi fakerítés húzódott.
- Igen mester, látom.
- Nos, ha látod, akkor fogj is hozzá a munkához! Állj neki és fesd le! Ott a kis faházban találsz hozzá ecsetet, és festéket. – s rámutatott egy rozoga kis bódéra.
A tanítvány boldog volt és lelkesen indult a bódé felé, hogy nekiálljon a feladatnak, amit a mestere kiadott számára. Nem vetette meg a munkát, sőt inkább megtisztelve érezte magát, hogy eleget tehet a mestere kérésének. Ezzel a tudattal elindult és nekikészült a kerítés lefestéséhez.
Ahogy elkezdte a festést a nap sugarai meg-megcsillantak az égen, s kora reggel lévén a csípős hajnali hideg, amit az enyhe, lágy szellő hordozott magával kissé pirosra festette orcáját. Talán nem is a szellő volt a ludas ebben a cselekedetben, hanem a lelkesedés és a vágy, ami arra ösztönözte, hogy bizonyítson mesterének és saját magának. Azt a kis pirosságot, ami a tanítvány arcára kiült egy olyan öröm érzése is átjárta, amit a tenni akarás vezérelt.
Megkezdve a munkát csak festett és festett szüntelen. Nem törődött az éhséggel és a szomjúsággal sem, pedig a nap már magasan járt az égen. A fáradtságot figyelembe se vette, csak a munka elejét és a végét látta. Semmi más nem lebegett a szeme előtt, csak az, hogy mielőbb végezzen. Alaposan és precízen dolgozott, ügyelve arra, hogy egyetlen négyzetcentiméter se maradjon szárazon. Már látta előre, ha majd elkészül, a mestere megelégedve fogja munkáját elismerni, és csak dicséretre számíthat.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak fejében, mire elkészült a kerítés teljes lefestésével. Fáradt volt, de lelkes. Elpakolt maga után, rendet rakott, visszavitte az ecsetet és a festéket a rozoga bódéba, majd a mestere elé állt és így kiáltott:
- Mester, kész vagyok a munkával! – szólt lelkesen a tanítvány.
A mester rá se nézett. Mintha nem hallotta volna, hogy valaki szólt hozzá. Talán nem is akarta meghallani. Esetleg a fák, és az erdő zúgását hallotta, de mégis valahogy megkülönböztette a két hangot, mert csak hümmögött egyet magában és ennyit mondott mély és mogorva elutasító hangon:
- Fesd le újra!
A tanítvány nem akart hinni a fülének. Felvonta kérdően a szemöldökét és töprengett magában… „Hiszen meg se nézte a munkámat, és mégis azt mondja fessem le újra. Talán valamit elrontottam, ami miatt a mester büntetni akar? Vagy talán tiszteletlen voltam, esetleg nem voltam elég engedelmes?” – magában így próbált válaszra lelni.
Nem tudott szabadulni a gondolataitól melyek megállíthatatlanul, mint hömpölygő folyam mindig ugyanazokat a hangokat hallatva csapódtak a sziklás part és a kövek közzé. Bár a mester kérése igen fontos volt számára, mégis kételkedve tekintett maga elé.
Ekkor fogta magát és megindult lehajtott fejjel a bódé felé. Elővette az ecsetet, a festéket és a hozzá tartozó vödröt, majd azzal a lendülettel neki is állt a munkának.
Dél már jócskán elmúlt. Észre sem vette az idő múlását. A szomjúságtól kicserepesedett a szája, az éhségtől nagyokat nyelt és elképzelte, ha végez, már minden sokkal jobb lesz. Pihenni vágyott egy hűs fa árnyékában és arra gondolt, milyen jó lehet annak, aki abban a pillanatban éppen akkor ennek megfelelően cselekszik.
A nap tüzes sugarai kövér izzadságcseppeket varázsoltak fiatal homlokára. Egy moz- dulattal megtörölte s felnézett az égre. Nagyot sóhajtott s azt gondolta: „Egyszer minden véget ér.”
Festett megállás és szünet nélkül. A nap már lemenő félben volt a távolban és még utoljára aranyló fénnyel borította be a környék minden természetes szegletét, növényzetét és magát a tanítványt is. Ahogy az utolsó fénysugár is eltűnt az égről, a tanítvány is befejezte a munkát. Megszemlélte a kerítést, leellenőrizte, majd felkereste mesterét.
- Kész van mester. Nézze meg. – mondta fáradt, elgyötört hangon.
A mester végigment, végignézte a kerítést és elismerően bólintott. Odaállt a tanítványa mellé és halkan csak ennyit mondott:
- Fesd le újra!
Csak ennyit mondott, majd odébbállt. A tanítvány nem tudta mire vélni a mestere döntését. Összeráncolta homlokát, két tenyerét ökölbe szorította. Dühös lett.
Már nem gondolkodott és nem elmélkedett azon, amit tesz, hogy jó-e vagy sem. Elvesztette minden az értelmét. Tanácstalannak és elveszettnek érezte magát s nem tudta, mit tegyen. Azonban a mesterében még sohasem csalódott. Ez volt az a dolog, maga a bizalom, ami még egyszer utoljára arra sarkalta, hogy elinduljon a bódé felé, ami már nem is volt bódé, talán csak egy sötét folt, ami csak úgy ott van. Belépve a bódéba talált néhány szál gyertyát, amit magához vett, és a szokásos dolgait felpakolva elindult a sötétben festeni. Munka közben, ahogy égtek a gyertyák úgy fogyott az ő ereje is és úgy fogyott a kerítés hossza is. Festett csak festett. Ahogy festett a fogát össze kellett szorítania a fájdalomtól. Az izmai görcsbe rándultak és a látása sem volt az igazi. Nem érzett és nem hallott szinte már semmit. Mintha már nem is élt volna.
Már a jó háromnegyed részén túl volt, amikor történt valami. Elcsendesült a táj, s a sötétségből származó apró neszek, zajok és egyéb hangok a maguk módján tovatűntek. Ezzel párhuzamosan váratlan dolog történt a tanítvány életében. Megszűnt a fáradsága, az éhsége és a szomjúsága is. Nem maradt más csak a mozdulat. Eggyé vált a környezettel és a mozdulatai is tökéletessé váltak. Minden érzékszerve csak a mozdulatra koncentrált. Föl- le. Föl- le. Föl és le. A csuklója és a karja e két mozdulatot követte folyamatosan. A külvilág teljesen megszűnt számára. Csak a mozdulat maradt. Föl-le és megint föl és le. Elérte azt a pontot, amikor a fizikai fáradtság a lét egy olyan részén haladt át, mikor az emberi szenvedés a tudatot összekapcsolja a tudattalannal, s általa a földi boldogság, mely a munkájában folyamatosságot biztosít célt és értelmet ad a további küzdelemre.
A nap kicsinyke sugarai előbukkantak a távolból, és ahogy megcsillantak a tanítvány arcán az ifjú lelke megtelt boldogsággal és szeretettel. Belenézett a napfénybe és mosolygott. Akkor is így tett, amikor a mestere elé állt. Odalépett hozzá, mélyen a szemébe nézett és csak ennyit mondott halkan, szinte suttogva:
- Mester! Lefesthetem újra?
Mire a mester szintén mosolyogva feléje fordult, s az ifjú szemébe nézett. Meglátta benne fiatalkori önmagát, hisz egykoron még ő is tanítványként tanulhatott az idősebb mesterektől. A tanítvány is figyelte a mestert s tekintetében szeretetet és együttérzést vélt felfedezni. E kapcsolatban eltűnt a múlt és a jövő, csak a jelen pillanata létezett. A tanítvány, attól a perctől kezdve mestere szemében már nem tanítvány volt, hanem mesterként léphetett a bölcsesség útjára. Majd a mester az ifjú vállára tette a kezét és röviden így felelt:
- Köszönöm fiam, most már jó lesz…