LÁTTAM
a felszálló ködben égre nyúló fákat
és sóhajtó ágaik mély lélegzetét,
láttam a sötét éjszakákat,
melyekben az árnyak egymásra vártak,
hogy megfogják a másik kezét,
nehogy eltévedjenek, mert a hajnali üzenet
hozhat még feloldozást.

HALLOTTAM
sírni a csöndet, mikor a könnyek
íratlan könyvek betűiként száradtak el
és hiába fojtotta vissza lélegzetét a remény,
a kemény falakról leperegő szavak,
úgy váltak semmivé,
mint sivatag porában a csepp eső.
Nyomtalan létet nem őriz az idő.

ÉREZTEM
a félelem börtönében
némán bujkáló hitet,
amint szégyenkezve leplezte gyalázatát,
mert a napvilág fényében
semmivé zsugorodva, kigúnyolva, félredobva,
mint a lejárt világ szemetét,
úgy taposta szét szellemét a butaság.

JÁRTAM
egy furcsa világban, ahol a
festett szerelmek bíborában született
szeretetlen gyermek ült a vádpadon,
mert vadon nőtt lelkét csak
mérgező mételyek gazságai lepték el,
hiába menekült a hamis szavakon,
igazsága a vádlottnak ott nem lehetett.

ÁLMODTAM
a jövő ígéretét,
mikor a lelkeket szeretet tölti el
és a gyűlölet örök-mély sírjára lel,
mikor a gyermekek hitét és jellemét
szüleik jósága műveli
és a bölcs emberi szabadság
szelleme vezeti a világot,
ahol mindenkinek helye és otthona lesz,
és egyaránt nyújt mindenkinek
menedéket és biztonságot.