Ahol emberek állnak,
ott állok én is,
s kezem összekulcsolva
megkerülöm azt,
ki pihenni képtelen.

Elindul s megáll az Élet,
rád nézek s Te rám nevetsz,
elégnek az elégtelenek,
nélkülem-nélküled
repednek a miértek.

Azt látod, amit
én nem látok,
s azt hallod,
amit én nem hallok...
de én az vagyok,
aki összeköt Téged
a világgal..
s meglátod, hogy
a levegőt eldugni
nem lehet.

Tengerben, sivatagban,
erdőben és csillagok
között nevetünk egymásra,
s Te örökké azt kérdezed:
miért halnak meg
az emberek?

Az én halálom
a Te halhatatlanságod,
s igen, már megint
beleestél a csapdába,
hogy fény nélkül
nem talállak meg.

Látlak és szeretlek,
úgy ám.
ne kergesd a mulandót,
szűk neked már minden Jó.

Suhan, suhan, suhan,
csilingel mosolyod,
olyan világi, olyan isteni
a hangod, a holnapod,
a vándorlásod.

Porszem s napnyugta vagyok,
Te szél s horizont,
s mi köztünk van:
ott az igaz Hatalom.

Eredj, fusd körbe a világot,
szedd fel horgonyod,
halld a szelet, lásd a Napot,
indulj! ne várd a
Holnapot.