Feltöltve: 2009-02-16 11:59:02
Megtekintve: 5956
Életkép - Egy barack élete
Láttam virágként ragyogni, kit méhek poroznak,
társai közt egy volt, egyként illatoztak.
Cseperedni kezdett, lassan öltött testet,
bőrére a napfény halvány rózsát festett.
Társai bámulták, király volt ő nékik,
félénken létezett, mert zavarta, hogy nézik.
Hosszú napok sora érlelte felnőtté,
a szivárvány színei mind övé örökké-
hitte, és kevélyen pompázott,
dacolt széllel és esővel,
de sohasem fázott.
Oly erős volt és kemény, elérhetetlen,
míg társai elsorvadtak reményvesztetten.
Kacagott csak rajtuk, hangja furcsa, bántó,
életetek ennyi! Beszédem ha fáj, ó-
sajnálom, de létetek-
egy szürke képkeret,
én vagyok a kép!
Értem éltetek!
Vagyok, hogy szép legyek!
Már célom van, s életem értelme a gyönyör,
de ti léha népség, rátok nézve gyötör
sok lélek fájdalma,
az oktalan létezés unalmas múlása.
Valóban szépség volt, ám lassan félni kezdett,
bőrén egy barna folt egyre jobban terjedt.
Sikítva nézett szét, panaszszava éles,
csendes suttogás szólt:" Egyedül vagy édes,-
hallgass és kapaszkodj,
vagy ess le és törd nyakad,
nekem ne panaszkodj!
Belőlem nőttél, mert én akartalak,
elég volt belőled! Tovább már ne maradj! "
Én láttam, miként a gyümölcsöt az anyja,
mint játékát a gyerek a földre lecsapja.
Ott halt meg ő, megrepedt homlokán,
tán még most is édes lé csordogál.
Néhány évvel ezelőtt nyáron kaptam el egy pillanatot a kertünkben,
ez a mű ennek a bizonyos pillanatnak a terméke.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2009-02-17 05:28:11
Nagyon tetszik a versed!