Kidobott, ócska lomok közt kutatva
meg-megállva hajlott hátú apóka
kit már meggyötört az élet,
s ki magányában visszasírja az elmúlt szépet.
Elmereng székében harmat ül szemére,
ború és súly terül egykor vidám szívére.

Emlékében él az ifjú, ki sok földet bejárt,
kandalló tüzét nézve fájdalma némán kiállt.
Történetek törnek elő mikben szerepet játszott,
színház volt az élet, amit csak ő látott,
valóság adta a díszletet, barátok a társak,
míg ő elfogadta mit kapott mások többre vágytak.

Elrepült az idő üres már a színpad,
kihűltek a széksorok, s a fények is kihunytak,
fülében még felcsendül néhány kósza dallam,
érzi hogy nincs több hang az utolsó dalban...
Ám a hideg szürkeségben egy kis sugár csillan,
lelke fakó albumában egy tekintet villan...

Próbálja idézni a hozzá illő arcot,
de a könyörtelen múlt beszedte a sarcot.
Múzeum van belül benne homályos képek,
tudja, hogy csak tőle kapott minden jót és szépet.
melegség járja át, s harang kondul benne,
rozsdás zsanér nyikorog, ajtó nyílik előtte.

Tudja ki az ismeretlen, kivel egymást nézik,
forró könnyek szántanak cserzett arcán végig.
Ő felemelt karral elindul és megáll előtte,
átöleli némán, s egy szót súg fülébe.
Majd karon fogja szótlan, így indulnak útnak,
eltűnik a fájdalom, múlt és helyet ad az újnak.

Fáradt, öreg szemét emeli az égre,
útja immár véget ért: hazatalált végre...