Találtam.

Lehajtott fővel lépdelek időtlennek tűnő fájdalmakban.
A lábam elé nézek leszegett tekintettel: nincs mi vonz a horizonton túlra.
Csillanás.
A homokban…
Ahogy közelebb érek, egyre jobban vakít.
Hihetetlenül vonz ragyogása.
Lehajolok.
Megérintem.
Felemelem, s arcomhoz közelítvén tündöklő fénye egyre jobban melegít.
Kemény anyag, mely nem hagyja magát egykönnyen karcolni.
Egy csepp vér.
Éles peremét óvatlanul durván érintettem.
Csak szeretettel, odafigyelve, akkor Ő is finoman simul kezembe.
Éppen tenyerembe illik, mintha nekem táplálta volna Gaia, s vajúdta volna Világra.
Tartom a szél felé, s úgy érzem gazdag vagyok!
Mérhetetlenül gazdag!
Biztonságban érzem magam, s féltve szorítom ziháló mellkasomhoz.
Örök időkre meg akarom tartani!
Ahogy nézem, szívem mosolyog.
Még sosem tette…
Gyönyörködöm benne, s egyre csak fényesedik, löki ki magából a fényt.
Pihen tenyeremen, mintha mindig oda vágyott volna.
Gyémántként fényesedig, talán most csiszolják először hozzáértő kezek.
Homálya végleg eltűnik, s földöntúli fénye beragyogja az égboltot.
Ahogy napom sugarai érik, élvezettel fürdeti bennük rejtett kincseit.
Visszamosolyog szemembe, fénypászmái cinkosan kacsintanak rám…
Körbeölelnek melegen, puhán dédelgetőn...
Forró érintésükbe beleborzongok, s az olvadó Világból izzó magma felszínre tör…

Vándorutamon kerestem…
Nekem bújt meg a kavicsok között.

Találtam.

Drágakövem.