-- Eredeti üzenet -- - 1 -
Feladó: Kuti GézaCímzett: bíboros
Elküldve: 2009.01.17 16:25
Téma: kerestem

Kedves Károly

Személyesen ott voltam és csengettem január 17.-én du. 15h 02'. től folyamatosan 15h10'-ig,
az alsó szint, utcai frontoldalán, mindhárom üvegablakán kopogtam. Szívesen elkérném a mobil számát Karcsinak és Katinak, hogy legközelebb megkérdezzem, otthon tartózkodnak-e?

Azt szerettem volna elmondani, hogy szeretnénk lezárni a 2008. évet és még december 31.-re beírhatnánk, hogy 2008. évre, egyházfenntartást fizetett-, - nem szeretnénk Károlyt,
az egyházfenntartást nem fizetők között nyilvántartani, - hiszen, ez biztosan nem tudatosan történhetett így, hanem hamarabb leperegtek a 2008. év napjai, minthogy lett volna érkezése egyszer megkérdezni, amikor ott volt a templomban, hogy 2008.-évben van-e egyházfenntartói befizetés elmaradása, vagy nincs, akkor a Lóthné Ilike, vagy Gy. Zsombor megnézte volna a nyilvántartásban. Jó lenne, ha e-mailemet még ma elolvasná, s esetleg holnap elrendezhetné a gondnokkal, - köszönöm előre is.

Tiszteletes.


Kedves Tiszteletes Úr!

Köszönöm megkeresését!
Természetesen mobilszámom nyilvános, szinte bármikor elérhető vagyok.
Egyszer egy novella vagy elbeszélés formájában épp az évi egyházi adóról kezdtem el írni, de valahol, valamely gondolatnál, elakadtam.
Most kerestem, de nem találtam meg, a félig kész írásaim között. Ha jól emlékszem, az a címe, hogy "Mondjuk a magunkét". Bosszant, hogy nem találom, újra utána nézek. Na szóval, ez az írásom, épp az egyházi adó /nem/ fizetéséről, szólt......!!!!!

Hosszú évek óta nem fizetek Keszthelyen - máshol sem - egyházi adót. Emiatt, nem érzek lelkiismeret furdalást - talán ezért is született meg a hivatkozott írás. Vagy talán mégis?
Ezen a gyakorlatomon, ezután sem kívánok változtatni. Meghagyom magamnak, a csendes ellenszegülés, a tiltakozás, eme lehetőségét.

Másokat nem buzdítok erre, de az én gondolataim, meglátásom szerint, ez az egyetlen módja, valahogy nézetemet, berzenkedésemet - sok minden ellen-, kifejezzem.
Emlékezetből, megpróbálom leírni az akkori gondolataimat, s csatolom a levelemhez.

Üdvözlettel: bíboros Áldás, békesség! Keszthely, 2008. január. 18.
Ui.: Megírtam, de nem csatolom. És erre az írásomra, büszke sem vagyok. Ha tévedtem, azért. Ha nem, akkor meg pláne! Még a levelet se küldöm el. Jan. 19. 23. óra.


Mondjuk a magunkét Pusztába kiáltott szavak - 2 -


Sokfelé járok az országban, néha még a világban is.
Számomra az első számú látnivaló, felkeresni való, minden helyen, a templom, a templomok.
Szememben, egy dologban egyformák. Mindegyik, Isten háza.

S mint ilyen helyen, összetett kézzel állok meg csendben, vagy mélyedek el gondolataimban, beülve a padok valamelyikébe. Hol hálát adok, hol kérek, hol bűneim bocsánatáért esedezem. Talán legtöbbször mindegyikért, és ilyen sorrendben.

Az külön öröm, ha valahol épp Istentisztelet, vagy Mise van, netán más, áhítattal teli alkalmat, pillanatot találok. Igaz, ezért magam is teszek. Legtöbbször itthon, a református templomokban.

Sok helyen, gyakori az az érzésem, hogy engem vártak, mert a szentbeszéd, épp hozzám szól.
De ami legtöbbször megragad, az a gyülekezet, nem látható, mégis érezhető ereje. Az a bensőséges, meleg hangulat, amit keresek, s amit az én anyaszentegyházamban – Keszthelyen – hiányolok, vagy csak nem érzek meg.

Sok városban, vagy épp kis faluban, fordultam így meg, ezért is volt lehetőségem a különbségeket észrevenni.
Örömmel látom a sok változást, könnyedén bevezethető újításokat, s elszomorodva látom, ahol az idő megállt, ahol a gyülekezet összetartó ereje hiányzik, ahol a hívek és a pap is, erőtlenül áll, a nem létező helyzet, magaslatán.

Gyerekként kerültem Keszthelyre. Csodálkozó szemmel néztem körül az óriási templomban. Nálunk, Várdombon, csak Imaház volt. Édesapám járta ki, hogy egy üresen maradt sváb portát, kapjon meg az Egyház a szent célra. A felvidéki magyarok betelepítése előtt ilyen, nemigen volt a faluban. Igaz, református sem. Színtiszta sváb falu volt, hívő katolikusokkal.

Itt volt a mi Imatermünk, székekkel, padokkal, ahol tízen tán, ha voltunk. S Nagyapám – Atya – a gondnok. Előtte, Felvidéken, Negyeden is az volt. A mi házunkban, az első szobában, a kredencen, fonott kosárban, szép fehér terítővel letakarva pihent, várt az újabb ünnepi alkalomra, a kehely, a tálca, s a keresztelő, fedeles, üvegkancsó. Ezzel lettem én is megkeresztelve, s használták nagy ritkán, ha gyermek született. Aztán egy új pap, hozta a magáét, ez már nem kellett.
Ma is gyönyörködöm benne, a vitrinemben áll.

Az új templomban - első alkalommal, biztos -, nemcsak a cserépkályha melegét éreztem meg.
Szilveszterkor költöztünk, másnap, újévkor, már templomba mentünk. Azon elcsodálkoztam, hogy a szószék lépcsője melletti padban, egyszerre ketten is ültek, reverendában. Nekem ismeretlenek voltak. Az egyikük, vékonyabb, csendesebb beszédű, ő prédikált.
Mellette az idősebb, csak nyugodtan ült. Hangját, talán énekléskor hallottam.
Aztán megtudtam, hogy az előbbi a Pécsváradi Béla tiszteletes, míg az utóbbi Németh Károly volt.

Bevallom, gyerekként, engem, az ő beszéde ragadott magával igazán. Úrvacsoraosztáskor emelkedett szólásra, s mindig egy-egy történettel kezdte a beszédét. Némelyikére, még ma is emlékszem. Oly mély hatással volt rám, hogy sok évvel később, még Sopronból is siettem haza, hogy halljam szavát. Azóta tudom, ebben is, másban is, ragaszkodó fajta vagyok.
Várdombon Atya dalárdában csiszolt éneklése vezetett minket, itt Iluska sovány keze, és a néha nyikorgó harmónium, vagy orgona hangja. A meleg szeretet, az áhítatos hit, az átszellemült arc, és a melegséget sugárzó kopasz fej, ma is itt van szívem rejtekébe elzárva.

Atya mindig is gondnok volt. Édesapa presbiter lett, magam is ezekre vágytam oly nagyon. Nyomdokaikba lépni, szolgálni, tenni akartam, adni akartam.

Aztán, a megtiszteltetés magasztos érzése, lassan, de biztosan, halt ki belőlem, - 3 -
amint egyre többet láttam az egyház működéséből. Mikor felkértek gondnoknak, még azt sem értették meg, miért nem fogadom el? Pedig szívem legmélyén, mindig arra vágytam. Igaz, én valami más feladatát, tartalmát, láttam ennek a dolognak, mint amivel találkoztam a valóságban.
Aztán a presbiter újjáválasztáskor, én voltam az egyetlen, aki mondtam, hogy köszönöm.
Tovább nem! Az egész szolgálat nem arról szólt, mint ahogy, szerintem lennie kellett volna.
Igaz, ez a nézetem, azóta sem változott.
Vagy inkább, a gyülekezetünk körüli dolgok nem változtak?!

Magam is gyenge voltam ahhoz, hogy gyerekeimet erős hitre, vallásos vágyakozásra neveljem, de a közösség és főleg a papunk, összetartó, formáló erejét is, hiányoltam.
Csendben, a magam módján kerestem én a kapcsolatot a gyülekezettel vagy az egyházzal, de ezek is talán csak valami helyett voltak. Igaz, megszólíttatást éreztem, hogy harangot ajándékozzak a hévízi, épülő templomnak, vagy a cserkészeket támogassam éveken át, de ezek nem elégítettek ki, valami mást, valami egészen mást, nem találtam meg.
A kötődést a gyülekezethez és a lélek pásztorához.
Igen, nekem ez lett volna a fontos! S ennek hiánya, de még inkább, a gyülekezet felől állandóan hallott kósza hírek, bizony nagy hatással voltak lelki világomra.

Ezért ha tehetem, a legnagyobb csendben ülök le a helyemre.
Nem akarok tudni semmit, nem akarok hallani semmit, csak imádkozni akarok.
De lehet, hogy ez a védekezés, túl jól sikerült. Már a pap szava sem jut el a fülemig, a szívemig.

Azért, néha elmélázok, s közben, akaratlanul is látom mások mozdulatát.

Perselybe ezer forintot szoktam tenni. Más ünnepeken kétezret, jelesebb napokon öt és tízezret. Ez utóbbit tettem a hévízi templom felszentelésekor is. Nagyhangú presbitertársam, tettetett áhítattal elmondott szavai után, kifelé menet, hangosan koppant a persely. Igaz, azóta sok mindent hallottam felőle, csak sejteni lehet, hogy több milliót szerzett magának az egyházon keresztül. Épp tegnap említette Édesanya, nem látja mostanában vasárnaponként.
Szerintem, kifogyott a hús a fazékból, válaszoltam én. Nem is értette, mit mondok. Jó neki.

Ha ez utóbbi, vagy a perselykoppanások, egyediek lennének, nem is szólnék. Igaz, így se. De a szememet nem szoríthatom össze görcsösen, a fülemet nem tapaszthatom be két kezemmel, mert akkor elütnének az autók, vagy a falnak mennék. Pedig a vágy, nagyon erős bennem. Közben mindig remélem, hogy én értem félre a helyzetet, aztán kiderül, csak én nem vagyok, beavatva.

Pár éve, húsvét előtt Erdélyben hosszan sorolta a pap, kik mennyit adakoztak Isten dicsőségére, József nevű elhunytuk emlékére. Bele se fogok a folytatásba. Eleget hallgattam egy évig Édesanya panaszát, hogy járt ő hasonló helyzetben, itthon.

Bevallom, ma már, a perselybe is kevesebbet teszek.
Már Édesanya sem dorgál, hogy nem fizetek egyházi adót. Sok év alatt, belefáradt.
Én is. Hogy pénzért vegyek jó hírnevet, dicséretet, megnyugvást, kétes rangot, elismerést.

Csak az a fránya vívódás a lelkemben ne volna, csak a szomjúság ne gyötörne.
A jó szóra, a szeretetre, a hitre, a reményre. És a kézfogásra, mint a katolikus misék, számomra legszebb pillanatában. Mikor szeretettel fordulnak az ismeretlenek, szomszédjuk felé. Vagy ott, mégsem idegenek egymásnak? Legfeljebb, a másik nevét nem tudják.

Igen! Valahogy így vágyom én is az odafordulásra, a kézfogásra, és a szeretetre.
De én a nevet tudom: Jézus Krisztus!
Őt keresem most is, könnyes szemmel, vívódó lélekkel. Áldás, békesség!


Keszthely, 2009. január. 19. bíboros



-- Eredeti üzenet -- - 4 -
Feladó: Kuti GézaCímzett: bíboros
Másolat:
Elküldve: 2009. 02. 02 21:45
Téma: kérés


Kedves Károly!

Köszönöm azt a néhány percet is, amit egymással - ugyan előre nem tervezetten - de beszélgethettünk, és azt, hogy a leírt anyagot mégis átadta.

Egy- egy adott egyházközség lelki és anyagi életének - bármelyikről is szólunk - úgy a hétköznapi, mind az ünnepi oldalát az egyházközség tagjainak egyéni és közösségi kegyességi vallásgyakorlata- vagy éppen annak a hiánya markánsan meghatározóvá teszi.

A XVI század óta a megújított (megreformált) hitben járó egyház tagjainak egyéni és közösségi hitéletét a Szentírás, mint Isten Kijelentése, valamint a megfogalmazott hitvallások (Heidelbergi Káté, II. Helvét Hitvallás) segítik helyes és jó mederben tartani. E meder (ha nem száraz), akkor benne nemcsak, hogy iható, hanem Jézus Krisztustól adott élő víz van, mégpedig úgy, hogy aki Tőle megkapta ezt az élő tápláló vizet, annak belsejéből élő víznek folyamai áradnak. Ezáltal környezete számára maga is hívogató OÁZISSÁ válik a világban.

Elfogadom, ha keszthelyi egyházközségünk életét is ilyen "oázis"-nak szeretné látni, - s hogy még nem (vagy már nem) annak látja, akkor azért van, mert ahogyan írásának a végén írta "vágyakozik Jézus Krisztus után" !!-

Még ilyen és ehhez hasonló őszinte megnyilatkozás és megnyilatkozó lélek legalább két vagy háromszáz kellene, - s máris megpezsdülhetne ismét, vagy újból a gyülekezeti élet.

Annak örülök, hogy a biztosan vágyakozók között elsőnek már Károly ezzel az írásával bizonyságát adta annak, hogy mit érez.

Ami pedig az adakozást illeti a Bibliában erre is van tiszta és egyértelmű tanítás, - de ezt nem most és nem email módján szeretném Károllyal megértetni, hanem egy személyes találkozás alkalmával.

Levele mindenképpen tanulságos, okulok is belőle, - de semmiképpen nem bántódom meg, mert tudom, hogy eleve nem bántó szándékkal írta. Igaza volt annak, aki bátorította, hogy adja csak át nekem, mert tudja, hogy ezt is, és mindent - legjobban csak a szeretetben munkálkodó hittel lehet elhordozni és a megoldás felé terelni, pásztorolni.

Remélve és várva majd egy testvéri beszélgetés alkalmát is,
melyet egymással itt ebben az e-mailben nem érintett kérdésekről folytathatunk,


Köszöntöm testvéri szeretettel:

Kuti Géza tiszteletes