Ülj mellém, Vers! Nagyon különös lény vagy,
paradoxonok árja szíveden:
világot szeretsz és világot gyűlölsz,
egyszerre vagy barát és idegen.

Látni akarsz, - de nem akarod látni:
mint lesz a Szép értelmetlen halott
szívbúsító világban, hol a látók
gúnyból, bohócként halhatatlanok.

Te halj meg úgy, mint Ő: a furcsa isten,
ki felöltötte titkok köntösét!
Ám oly hamar már önmaga sem tudta:
Út-e az út, Elég-e az elég?

Ülj mellém, Vers! Ne vitázz emberekkel!
Aki ember, mint én is, lásd, beteg.
Úgy fáj, ha tud: a tudás tehetetlen!
S tudatlanságtól is könnyes szemek.

Minket, Te Vers, nem gyógyíthat meg senki!
A látszat-lét csak látszat-otthonunk.
E hit-mímelőn hitetlen világban
pusztulóban a Lélek: önmagunk.

Mégis, Te Vers, mit ember meg nem értett
(s mint érthetne ez a vesztes világ?!):
emeld át fénybe fényfosztott időből
szép szív-jeled, a Hiány Csillagát!

Ó, jó, tudom...mégse mondd azt: hiába!
Ne úgy halj meg, miként az emberek,
de inkább úgy, mint Ő, különös isten,
ki mégis elküld egy csillagjelet!

(2009)