Vulkánfíber bácsi felsóhajtott, de nem esett kétségbe.
Mellette voltak unokái: három gyerekhátizsák, és hitvese, egy kiérdemesült kalapdoboz is.
De voltak ott fémvázas hátizsákok, sporttáskák, sőt két „borjú” azaz katonai málhazsák is, a Rósejbni fivérek.
Világcsavargók akartak lenni, ezért lekapcsolódtak a szerelvényről, majd nagy üggyel - bajjal lekászálódtak róla és útnak indultak.
Ahogy mentek a sínek mentén - talpfa talpfa után - kezdett inukba szállni a bátorságuk.
Két idősebb bőrönd félénken húzta össze magát, mert egyikük fogantyúja beakadt a bozótba s rögtön sopánkodni kezdett.
Jaj, a szép fogantyúm! Tüske tépte, mi lesz véle?!
Csitt! - mondta Vulkánfíber bácsi, mire a bőröndök megálltak.
- Valami neszt hallottam!
- Jaj, jaj! Nem lesz ennek jó vége! Ugye én megmondtam, hogy nem kellett volna megszöknünk! Jaj, jaj! Miért is nem maradtunk a vagonban? Jaj, jaj! Mi lesz most velünk? - óbégatott az egyik bőrönd.
A két málhazsák gyanakodva lesett körbe.
A bokor alatt valami megmozdult, majd kidugta fejét egy patkány.
- Nicsak, Büdöskei úr! - örvendezett Vulkánfíber bácsi.
- Ismeri?
- Hogyne. Évekig laktunk egy helyen.
- És nem bánt?- kérdezte félénken az egyikük.
- Nem. Ő már öreg. Különben sem eszik bőröndöt.
- De nem ám. Eltiltott tőle az orvos. Fáj tőle a gyomrom. - mondta a patkány. Magvakat eszem, s ha megjön a nyugdíjam főtt tojást meg parizert. Tudományos eredményt akartak csinálni belőlem, én pedig megszöktem.
Ezek után visszahuppant hintaszékébe, lábára húzta a kockás plédjét, és nagyokat szörcsögve pipázgatott miközben a napilapot kezdte böngészgetni.
Az est beköszöntével a ködön átszűrődtek a pályaudvar fényei, sárgás fényben fürödtek a sínek és a váltók.
Tülkölést hallottak a hátuk mögül.
Rósejbni Teofíl hátraszólt a többieknek: Vigyázzatok, valami közeledik! Bújjunk el a tartálykocsik mellett!
Testvére Kleofás hátul figyelt, nehogy észrevegyék őket.
Sebesen csúsztak le a töltés oldalán, és lapultak a földre. A gyorsvonat félelmetes sebességgel és hanggal zúgott el mellettük.
Csipcsupfalva - olvasták az állomás homlokzatán.
Ekkor valami furcsa szuszogásra lettek figyelmesek. Mintha egy öregember próbálna felmenni egy emeletes ház emeletére.
Krákogás, köhögés, szuszogás, fújtatás hallatszott, majd a szökevényeket szénpor és vízpára terítette be.
Egy öreg gőzmozdony gurult melléjük.
- Hát ti? - kérdezte meleg, de határozott hangon.
- Megléptünk - válaszolta nyeglén az egyik fémvázas hátizsák.
- Mi az, hogy megléptetek? - csodálkozott a mozdony. Már a szó is furcsa volt neki. - Lokomotívként már sokfelé jártam, sok mindent megtapasztaltam, de ilyenről még nem is hallottam. Valaki elhagyja a paklikocsit, amely vigyáz rá, és önállósítja magát.
Igaz, hogy 424-esként már csak egyszerű tolatómozdony vagyok, de szép életem volt. Mindjárt szólok a többieknek!
Ezzel füttyentett, és hamarosan odagördült a 275-ös, a 376-os és a 601-es masina is.
Ők a barátaim! - mondta reszketeg hangon a gőzös. Együtt szoktunk beszélgetni az útjainkról, a kalandjainkról; amíg még lehet. Amíg…
- Amíg? - kíváncsiskodott az egyik gyerekhátizsák.
- Amíg be nem olvasztanak bennünket. Hiszen nemigen van már ránk szükség.
Jöttek helyettünk gyorsabb meg korszerűbb gépek, villanyos vonatok, meg dízel, meg a csuda tudja mifélék és hát... Ennyi maradt. Pedig milyen szép is volt… Kormos képű masiniszták… Micsoda rang volt vasutasnak lenni… Most meg…
Szinte egyszerre sóhajtott a négy öreg.
- Néha-néha dísznek még elviszik egyikünket-másikunkat egy-egy állomás elé, de ahogy telnek-múlnak az évek, kerül mind közelebb hozzánk az út vége: a kohó.
- Hohó kohó! - gondolta a hátizsák.
Ekkor keményebb, határozottabb hangot hallottak a másik oldalról.
Hat másik gépszörny jelent meg fújtatva egy V43 Szili, Nohab, egy Szergej, egy M41, a Csörgő valamint M44 aki a Bobó névre hallgatott.
- Na mi van, öreg? - kezdte az egyikük.
- Csak a múltról beszélgettük. - mondta alázatosan a 376-os.
- Minek azon annyit nyammogni? Ami volt, az ugye jó, mert az hajtja a villanymotort - kedélyeskedett az egyikük, ám ekkor a kis hátizsák elépenderült és ráförmedt:
- Megállj, még Te is lehetsz kohótöltelék!
- Én?! Döbbent meg a mozdony. Én??? Erőm teljében vagyok…
- Most - mondta a 601-es. De meddig? Kopnak az alkatrészek, fogy a gépzsír, az olaj, jönnek az újabb masinériák és akkor…
- Oktalan sínbohócok! - jött a már nem olyan magabiztosan hangzó válasz.
- Tudod hány sebességi rekordom volt? Tudod micsoda ereje volt a 424-es kollégámnak? És látod…
Szili és Szergej ekkor tisztelettel behúzta az áramszedőjét, a dízelek pedig tülköltek egyett, ami akár elismerésnek is tűnhetett részükről - Ők így ismerték el az öregek szavait.
A hatalmas Nohab pedig körülnézett, majd rápillantott a bőröndökre, és önmagához képest szelíden megszólalt: Igazatok van. Most pedig uzsgyi vissza abba a vasúti kocsiba, mert még valami bajotok esik.
És a csomagok kersztűlbattyogva a talpfákon, elindultak az üres szerkocsi felé.

2008. V. 28. Pécs - 2009. II. 3. Hajdúböszörmény